Szijjártó Zsófia

Bartos Erika Bátorságpróba című könyvéről beszélgettünk a szerzővel

Hol volt, hol nem volt, volt egyszer egy beteg kislány. A szülei rendelőből rendelőbe jártak vele, orvosok vizsgálgatták, hatalmas műszerekkel nézegették. A kislánynak többször is fájt a kezelés, már szeretett volna otthon lenni, játszani a barátaival, a saját ágyában aludni. Sok furcsa, felnőtt dolog történt vele, de ő mégsem félt. Az anyukája ugyanis esténként elővett egy könyvet, és abból mesélt neki, s így megértette, mi fog történni vele a következő napi vizsgálatokon.

Akár így is kezdődhetne Bartos Erika Bátorságpróba című könyve, amely daganatos és leukémiás gyerekeknek készült. Az Őrzők Alapítvány támogatásával létrejött hiánypótló kiadványról a szerzővel beszélgettünk.

– 2011-ben jelent meg a Szívkatéterezésre várok című könyve. Miért érezte fontosnak, hogy ismét a beteg gyerekek felé forduljon?

– A szívkatéterezéssel foglalkozó kiadványt a Gottsegen György Kardiológiai Intézet megrendelésére készítettem. Nem sokkal a megjelenés után kaptam felkérést a Tűzoltó utcai Gyermekklinika Őrzők Alapítványától a most született könyvre, amely daganatos és leukémiás gyermekeknek szól. A legszebb kezdeményezések mögött gyakran állnak anyai érzelmek, így van ez most is. A kötet ötlete egy édesanyától származik, aki a könyvben bemutatott utat saját gyermekével járta végig. Ő írta a könyv kerettörténetét is, amely számtalan kedves, gyermeklelkű részlettel gazdagítja az orvosi szakszöveget. Ezen a két megjelent köteten túl is folyamatosan része az életemnek a fogyatékos vagy súlyos betegséggel küzdő gyermekekkel való törődés. Gyakran tartok meseprogramot különböző nehézségekkel élők közösségeiben.

Bagdy Emőke a reménység tudományáról és az igazi értékekről

Halottak napja környékén különleges figyelem irányul elhunyt szeretteinkre. Emlékezünk, de közben többet gondolunk azokra a családtagjainkra is, akik velünk élnek. A múltba tekintünk, de a jelent és a jövőt is szemléljük: megvizsgáljuk, mi mindent örököltünk, kire miben hasonlítunk, és mit adunk tovább gyerekeinknek, unokáinknak. Családot, szerepeket, hivatást, karriert is „örökölhetünk”? Tudunk változtatni a bevésődött mintákon? Mi döntünk az életünkről, vagy meghatároz bennünket, amit a családból hozunk magunkkal? Bagdy Emőke klinikai szakpszichológust kérdeztük minderről.

– Milyen értelemben beszélhetünk a pszichológiában öröklésről?

– Az öröklés fogalmának genetikai értelme mindenki számára jól ismert. Természetesnek vesszük, hogy a szemünk, a hajunk színét, különféle alkati jellemzőinket a szüleinktől, nagyszüleinktől kapjuk. De fontos tudni, hogy még az öröklött tulajdonságok vonatkozásában is gyakran érvényesülnek a környezeti hatások. Több genetikus, köztük például Falus András is megerősítettek abban, hogy számos esetben csupán lehetőségeket hozunk magunkkal, amelyek a környezeti hatások függvényében vagy megvalósulnak, vagy nem. Már Konrad Lorenz etológus leírta, hogy vannak öröklött-kiváltott mechanizmusok. Egy genetikailag kódolt hajlam, készség akkor kezd el kibontakozni, ha a megfelelő kiváltó inger (kulcsinger) megérkezik. Amit öröklünk, az tehát számos esetben pusztán egy lehetőség, amely a környezet hatására nyilvánulhat meg. Nem tudnánk beszélni, ha a beszédtanulás korai időszakában nem hallanánk emberi hangot. Egy gyerek hihetetlen gyorsasággal képes elsajátítani egy nyelvet. Ez azért van így, mert a szenzitív időszakban pillanatok alatt tanulunk, és kitörölhetetlenül mély bevésődések (úgynevezett imprintingek) jönnek létre. Ez pszichológiai értelemben is hasonlóan működik. Könnyen megérthető, egy ember életében miért döntő jelentőségű az otthonról hozott családmodell. Mindabból, ami gyerekkorunkban a családban történik velünk, öntudatlanul egyfajta sémát, programot készítünk magunknak. Apa haragos, anya kiabál. Egy gyerek számára ez is lehet magától értetődő, hiszen neki mindig az a természetes, amibe beleszületik. Ha úgy nő föl, hogy állandóan verik, akkor – bár szenved tőle – azt tartja természetesnek. S ha felnő, könnyen előfordulhat, hogy ő is ilyen szülő válik. Ha ez a minta vésődött belé életének korai szakaszában, amikor még nem tudott beszélni, nem működött a tudatos ön- és helyzetkritikája, akkor nagyon is meglehet, hogy felnőttként is ez működik majd benne, automatikusan.

Bécsi interjú az aranymisés Makó Lajossal

Zsúfolásig megtelt a Német Lovagrend és a Sacré Coeur Nővérek bécsi Szent Erzsébet-temploma az Ausztriában élő Makó Lajos atya német és magyar nyelven is bemutatott aranymiséjén. A teológushallgató ’56-ban választhatott: vagy Magyarországon marad, vagy pap lesz, de ehhez el kell hagynia hazáját. Az utóbbi mellett döntött. Kalandos és nehézségekkel teli külföldi évei során azonban soha, egy pillanatra sem távolodott el szülőhazájától és a magyarságtól.

– A papság felé vezető útján számos nehézséggel kellett szembenéznie: az első mindjárt a továbbtanulás volt.

– Székesfehérváron jártam a kisszemináriumba, de csak néhány hónapig voltam ott, mert az intézményt államosították, így haza kellett mennünk. Nem mondták ki, hogy reakciós vagyok, de a továbbtanuláskor mindenütt azzal fogadtak, hogy nincs hely, nem tudnak felvenni. Végül beálltam a csatornázási művek kertészeti osztályára segédmunkásnak, így dolgozó lettem, és beiratkozhattam a dolgozók esti iskolájába. Később a bérmaapám révén sikerült bejutnom az Árpád Gimnázium nappali tagozatára. Az ateista, kommunista orosztanárom megtudhatta, hogy papnak készülök, ezért még a tanév elején mindig adott egy egyest, s aztán egész évben nem hagyott felelni. A tanévzáró értekezleteken aztán folyt az egyezkedés, mi legyen velem, mert az orosztanár meg akart buktatni, a többiek viszont arról próbálták meggyőzni, hogy náluk jó jegyeim vannak. Végül úgy egyeztek meg, hogy a többi tárgyból rosszabb jegyet kaptam, mint amit megérdemeltem, s ennek fejében az orosztanár adott egy elégségest. Az írásbeli érettségin viszont megbuktatott, és erről nem is szólt nekem, pedig előírás szerint tudatnia kellett volna az eredményt a tanulóval. A magyartanáromtól tudtam meg, mi történt. Meg voltam győződve arról, hogy meg fogok bukni oroszból, annak ellenére, hogy már szinte minden leckét kívülről tudtam. A szóbeli vizsga előtt azonban váratlan esemény történt: az orosztanárunk egyszer csak összeesett, és meghalt. Egy fiatal tanárnő vette át a helyét az érettségin, így sikeresen túlestem a vizsgán. Soha nem felejtem el: hazafelé menet összefutottam az új orosztanárnővel a villamoson, és kérdezte, mihez kezdek most, az érettségi után. Nyíltan megmondtam, hogy szemináriumba megyek, pap akarok lenni. Ő rám nézett, és azt mondta, nem érti, hogy egy ilyen helyes fiatalember hogy gondolhat ilyet.

Keresztényellenességet feltáró honlap indult

„Rimsha Masiht, egy pakisztáni keresztény kislányt augusztus 6-án börtönbe zártak a Korán meggyalázásának vádjával.” „2012 áprilisa óta homoszexuális aktivisták azért lobbiznak, hogy elítéljék Alcalá de Henares egyházmegye püspökét, Juan Antonio Reig Plát, amiért hangoztatta a katolikus egyház homoszexuálisokkal szembeni álláspontját.” „Százhúsz keresztény családot űztek el a Dahshur nevű településről, a házaikat és boltjaikat feldúlták. Az egész egy elégett ing miatt kezdődött.” Ezek az esetek is azt mutatják, hogy szép számmal akadnak példák a keresztényüldözésre. Az Ifjúsági Kereszténydemokrata Szövetség újonnan indított Pro Christie internetes oldala ezeket a híreket kívánja a nemzetközi közéleti témák sorába emelni.