A boldogság építőkövei

 

Tudni kell, hogy ezek a mélyen bevésődött programok hatalmas erőt képviselnek. Jó esélyem van rá, hogy olyan anya leszek, amilyen velem volt az én anyukám. Ugyanakkor tudatos munkával lehet változtatni ezeken a gyerekkori sémákon is. Át lehet írni őket, s ha akarok, megtanulhatok másfajta viselkedésmintákat.

Milyennek látja a napjainkban érvényesülő családmodellt?

– Ma a fogyasztói világ kultúrájának nyomasztó hatásait építjük be a családba is. A konzumkultúra értékrendjében a tulajdon, az anyagi értékek a meghatározók. Az érzelmi és szellemi értékek ezekhez képest csupán másodrendűek. A mai család legtöbb esetben annak a parancsnak engedelmeskedik, amely így szól: Dolgozz, hajtsd magad, keress minél több pénzt, és vásárolj! Sok család identitását az határozza meg, hogy mije van. Van-e, és milyen a villa, a kocsi, a nyaraló. Nagyon messzire jutottunk a valódi értékektől.

Mi számít valódi értéknek?

– Valódi érték mindaz, ami az embert boldogsághoz segíti. A konzumkultúra azt kérdezi: „Mire vágysz, mit szeretnél, mid legyen?” S te szeretnél például egy új, elegáns cipőt. Ám amikor megveszed, mégsem érzed magad boldognak tőle. Mikor voltál életedben igazán boldog? Akkor, amikor átöleltek, amikor azt súgták, hogy te vagy a legcsodálatosabb a világon, amikor szerettek és szerettél, amikor tartoztál valahová, és biztonságban érezted magad. Mi az igazi érték? Mindaz, ami ezt a fajta boldogságot tudja létrehozni az emberben. A szeretetkapcsolatok, a kötődés, a hűség, a felelősségvállalás, a közösséghez tartozás – ezek az építőkövei a boldogságunknak. A konzumkultúra azonban nem ezt sugallja, és mi, akik állandó manipuláció hatása alatt élünk, bevesszük, amit el akarnak hitetni, és megvesszük, amit el akarnak adni nekünk. Újabb és újabb tárgyakat vásárolunk, aztán el is dobjuk őket. És sajnos ugyanez történik az emberi kapcsolatainkkal is. Ma nincs elköteleződés, esküvő, hűség, odatartozás, felelősségvállalás. Nem megy az együttélés, és nem javítjuk ki a kapcsolatainkat. Inkább eldobjuk, lecseréljük őket, mondván: van másik.


Hogyan kezeli a fogyasztói kultúra a férfi- és női szerepeket?

– Carl Gustav Jung azt állítja, hogy létezik a nembeli lényeg szerinti érték. A nő nembeli lényege, legfőbb értéke, hogy biológiai adottságai révén képes továbbadni az életet. Ki tudja hordani a gyermeket, és testéből táplálja. A férfi nembeli lényege ezzel szemben az alkotóerő, amely révén nemzeni képes, s amellyel a világból meg tudja szerezni mindazt, amire szüksége van a gyermeknek, akit ő nemzett. A nőt ma a férfiértékek szerint mérik – ez a legnagyobb probléma. A konzumkultúra által megfertőzött világban elhitették velünk, hogy a nőnek is a férfi életmodellt kell követnie, mert különben senki. Ezt a kibillent egyensúlyt úgy lehet helyreállítani, ha a nőt a saját értékvilágában ismerjük el, s ha biztosítjuk számára a feltételeket ahhoz, hogy nembeli lényege szerinti feladatát betölthesse. Ha a nő szül, gyermeket nevel, és arra vágyik, hogy főállású anya legyen, hadd legyen az. S ha később karriert akar? Legyen arra is lehetősége, de anélkül, hogy női szerepeiről le kellene mondania. Miután ő már betöltötte legfőbb hivatását – szült, és gyerekeket nevel – támogatnia kell a törvényeknek és a társadalomnak abban, hogy utódai az ő munkavállalása dacára is megkaphassák mindazt, amire egészséges fejlődésükhöz szükségük van. Ezen a ponton aztán felvetődik a kérdés: el tudja-e ma tartani egy férfi a családját, ha csak ő dolgozik? Itt az alapvető szükségletek terén mutatkozó hiányok kérdéséhez érkezünk el. Abraham Maslow híres elméletében az emberi szükségletek öt, egymásra épülő szintjéről beszél. Ezek: a fiziológiai szükségletek, a biztonság, a szeretet, a tisztelet és az önmegvalósítás (önaktualizáció). Ha a férfi a nembeli lényegéhez legszorosabban hozzá tartozó feladatának megfelelően biztosítani tudja párja és családja számára az alapvető szükségleteket, akkor nincs probléma. Ma azonban olyan világban élünk, amelyben a kétkeresős családmodell érvényesül. Mindkét félnek dolgoznia kell a megélhetéshez – nem is beszélve arról, hogy sok családban nincs is apa. A nő pedig a munkavállalási kényszer körülményei között nem tudja megfelelően teljesíteni neméből adódó feladatait. Nincs választása, nem teheti, amit a szíve diktálna.

A változáshoz arra lenne szükség, hogy a férfi a munkájával kereshessen annyit, amennyi a családja számára biztosíthatja a létminimumot, s azon felül még húsz százalékot. A boldogság kérdésével foglalkozó szakirodalom szerint ennyi az, amennyire feltétlenül szükségünk van. Ha a férfi ezt az összeget elő tudja teremteni, akkor a nő számára nem kényszer a munkavállalás, szabaddá válik döntésében, hogy munkába áll-e, vagy nemi szerepe szerinti elsődleges feladataira fordítja az idejét. Ha azonban azt várják el tőle, hogy ugyanannyit dolgozzon a munkahelyén, mint egy férfi, akkor a két nemet nem egyenlő mércével mérik, és gátját szabják a családrendszer normalizálódásának. Sürgősen helyre kellene állítanunk az értékrendet, mert igen komoly a baj. Már nem is csonka családról beszélünk, hanem egyszülős családot, mozaikcsaládot emlegetünk. „Az én gyerekem meg a te gyereked veri a mi gyerekünket” – ahogyan Karinthy mondja. Ma már nem él együtt több generáció sem, ahogyan régen. S ha mégis, akkor sem feltétlenül jobb a helyzet. Legutóbb egy konferencián éppen arról volt szó, hogy az idősek véleménye már nem mérvadó a gyereknevelésben, amit mondanak, azt a fiatalok nem fogadják el. S ott vannak azután azok az ötven év körüliek, akik nagymamakorba kerülve még javában „önmegvalósítanak”, nem érnek rá az unokákkal foglalkozni.

Szembe tudunk menni vajon ezzel a sokféle bajjal?

– Nem harcolni kell e problémák ellen, hanem a tudatosságot növelni. A konzumkultúra mást sem csinál, mint folyamatosan „tanít”, duruzsol, és az emberek elhiszik, amit hirdet. Rá kell ébresztenünk őket, hogy érdemes másféle lehetőségeket is keresni. Azt kell közvetítenünk feléjük: „Te csak csináld úgy, ahogyan neked jó, de ne higgy el mindent azonnal, gondolkodj el egy kicsit!” Meg kell mutatnunk, hogy nem egyféle út vezet a boldogsághoz, van más megoldás is. Fel kell hívnunk a figyelmet arra, hogy érdemes kipróbálni, milyen az, amikor az ember valódi értékekért dolgozik, s összehasonlítani ezt az érzést a fogyasztási cikkek megszerzése okozta örömmel. A tudatosságot kell növelni, és megmutatni, hogyan lehet másképpen élni. Aztán mindenki döntse el maga, melyiktől boldogabb. Onnantól fogva már mindenkinek a személyes felelőssége, mit választ.

Én a reménység tudományának képviselője vagyok. Ehhez a kérdéshez sem szabad pesszimistán hozzáállni, attól az ember csak maga is búbánatba esik. Azokat az értékeket vallom magaméinak, amelyekről tudom, hogy egészségesebbé, boldogabbá tesznek, s ezeket tanítom másoknak is. Akikkel találkozom, azoktól soha nem azt várom, hogy higgyenek nekem. Én mindig csak azt mondom: próbáld ki, aztán legyen a saját tapasztalatod szerint!

Hogyan lehet a mai világban mégis a nembeli lényeg szerinti értékeknek megfelelően élni?

– Egyedül ez lehetetlen. Ha nincs összefogás, ha nincs megfelelő társ, akkor nem megy. Hogy mit tehetünk mégis? A változás nem egy pillanat alatt következik be, csak lassacskán jön el. Szükséges hozzá a szemléletmód, az értékrend, a törvények, a rendeletek megváltoztatása, a társadalmi akarat. A nőnek értéke szerinti helyére kell kerülnie mind a társadalomban, mind a családban. Ez lenne a jövő felé vezető út, amelyen minden apró eredménynek örülnünk kell. Ha csak egy morzsányit valósítunk is meg mindebből, azzal is közelebb kerülünk a megoldáshoz. Úgy működik ez, akár a kaleidoszkóp: ha csak egy picit mozdítjuk el a szerkezetet, máris megváltozik az egész képe. Erre kell törekednünk, mindannyiunknak a magunk területén.

Fotó: Kissimon István