Szalontai Anikó

El­ső pil­lan­tás­ra (né­zés­re) ro­man­ti­kus víg­já­ték­nak, eset­leg ked­ves tan­me­sé­nek tűn­het az élet ap­ró dol­ga­i­nak sze­re­te­té­ről Marc Foster Fel­for­ga­tó­könyv cí­mű film­je. Te­gyük hoz­zá, azért an­nak is a job­bik faj­tá­já­ból, mert egy nagy­sze­rű öt­let­ből bon­ta­ko­zik ki a tör­té­net, ame­lyért a for­ga­tó­könyv­író, Zach Helm dí­jat is ka­pott: Harold Crick (Will Ferrell) adó­el­len­őr fe­gyel­me­zett éle­tét egyik reg­gel — mi­köz­ben szo­ká­sá­hoz hű­en szá­mol­ja, me­lyik ol­dal­ról, hány­szor húz­za vé­gig fo­ga­in a fog­ke­fét — egy női hang dúl­ja fel. Ez nem azt mond­ja, Harold mit csi­nál­jon, ha­nem azt, hogy mit tesz, érez, gon­dol — az­az a hang el­be­szél. Még­pe­dig az igaz­sá­got, így igen­csak szí­ven üti hét­köz­na­pi hő­sün­ket, mi­kor a ka­ró­rá­ján a pon­tos idő be­ál­lí­tá­sa köz­ben a kö­vet­ke­ző mon­dat hang­zik el: „Harold itt még nem is sej­tet­te, hogy ez a vé­let­len kö­ze­li ha­lá­lát okoz­za.”

Ame­ri­kai ak­ció­film (2000)

Az em­be­rek­nek szük­sé­gük van hő­sök­re. Ethan Hunt is ezért szü­le­tett meg a Mission Im­pos­sib­le cí­mű, hat­va­nas évek­ben si­ke­res té­vé­so­ro­zat­ban. Har­minc év­vel ké­sőbb Tom Cruise élesz­tet­te fel, im­már szí­nes, szé­les vász­non, idő­sze­rű prob­lé­má­kat fe­sze­get­ve — na, nem tu­do­má­nyos ma­gas­sá­gok­ban… E má­so­dik mo­zi­film kö­zép­pont­já­ban egy ge­ne­ti­kai mó­do­sí­tás­sal lét­re­ho­zott bi­o­ló­gi­ai fegy­ver áll, s ez meg­le­he­tős iz­ga­lom­mal tölt­het­te el az ez­red­for­du­ló em­be­rét, hi­szen ak­ko­ri­ban zaj­lott gén­tér­ké­pünk fel­fe­de­zé­se. Mind­ezt olyan szak­ava­tott ren­de­ző ko­re­og­ra­fál­ta, mint John Woo, úgy­hogy van min­den, ami egy ha­mi­sí­tat­lan ak­ció­film­be kell: ül­dö­zés, szép nő, eg­zo­ti­kus hely­szí­nek… És per­sze meg­nyug­ta­tó vég­ki­fej­let: el­vég­re azért van­nak a hő­sök, hogy meg­ment­sék az em­bert — bár­mi­lyen új ve­szél­­lyel kell is szem­be­néz­ni­ük.

Nem tu­dom, má­sok hogy van­nak ve­le, de az a ta­pasz­ta­la­tom, hogy az egy­re hos­­szab­bo­dó es­té­ken az em­ber vá­gya­koz­ni kezd a me­sék­re. Nem fel­tét­le­nül konk­ré­tan a három királyfis tör­té­ne­tek­re, ha­nem úgy ál­ta­lá­ban az ott­ho­nos, ta­nul­sá­gos, me­len­ge­tő el­be­szé­lé­sek­re. Er­re szol­gál­tak ré­gen a fo­nó­bé­li me­sé­lé­sek, ma pe­dig a köny­vek vagy ép­pen a fil­mek, ame­lye­ket új­ra és új­ra elő­ve­szünk, hogy át­ve­zes­se­nek a lé­lek bi­ro­dal­má­ba. Ezért vet­tem le a polc­ról a na­pok­ban az 1994-ben be­mu­ta­tott A re­mény rab­jai cí­mű DVD-t.

Ke­resz­tény­ként sok­szor el­mél­ke­dünk ar­ról, hogy olya­nok­ká kell len­nünk, mint a gyer­me­kek; s hogy őriz­zük meg lel­künk ár­tat­lan­sá­gát, le­gyünk oda­adó bi­za­lom­mal Is­ten fe­lé, és ves­sük alá ma­gun­kat az Atya aka­ra­tá­nak. Ha­nem a gyer­mek­ség­nek van egy má­sik jel­lem­vo­ná­sa, ami­ről ta­pasz­ta­la­tom sze­rint ke­ve­seb­bet el­mél­ke­dünk: az ön­fe­ledt öröm.

Ma­gyar is­me­ret­ter­jesz­tő film (1976)

Ré­gi té­vé­mű­sor, ré­gi ér­té­kek­ről. Meg­le­het, né­hány el­hang­zó adat ma már nem pon­tos, de van, ami ma­ra­dan­dó. Pél­dá­ul el­évül­he­tet­len ér­de­me a püs­pö­ki bib­li­o­té­ká­nak, hogy az or­szág egyik el­ső nyil­vá­nos könyv­tá­ra volt. Az in­téz­mény ga­lé­ri­ás dísz­ter­me ön­ma­gá­ban is kul­túr­tör­té­ne­ti ér­té­ket kép­vi­sel — ma is lát­ha­tók ben­ne Storno Fe­renc és fia fal­fest­mé­nyei. És ak­kor még nem ej­tet­tünk szót az ott őr­zött ti­zen­hat kó­dex­ről és ki­lenc­ven­hat ős­nyom­tat­vány­ról, ame­lyek kö­zött jó né­hány egye­dül­ál­ló pél­dány van. A vá­ros Ber­zse­nyi Dá­ni­el­ről el­ne­ve­zett könyv­tá­ra, az­az Vas vár­me­gye köz­könyv­tá­rá­nak tör­té­ne­te sem ke­vés­bé iz­gal­mas. A té­vé­mű­sor­ban mind­ezt (és sok más ér­de­kes­sé­get) Keresztury De­zső köl­tő mond­ja el a né­zők­nek.

An­gol—ame­ri­kai ka­land­film (2009)

Az utol­só előt­ti Harry Potter-könyv film­adap­tá­ci­ó­ja ez, és így va­ló­já­ban nem más, mint a vég kez­de­te. Ne­héz is jól be­ha­tá­rol­ha­tó, önál­ló cse­lek­ményt fel­fe­dez­ni, min­den tör­té­nés va­la­mi­nek a kö­vet­kez­mé­nye vagy oka. Harry Potter és ba­rá­tai az elő­ző évek­ben a sze­münk lát­tá­ra let­tek gye­re­kek­ből ka­ma­szok­ká, így ez a rész a fel­nőt­té vá­lás és a fe­le­lős­ség­vál­la­lás kér­dé­se­it is bon­col­gat­ja. A sö­tét ár­nyak köz­ben mind kö­ze­lebb ke­rül­nek, és egy­re ke­vés­bé vi­lá­gos, ki me­lyik ol­da­lon áll. David Yates ren­de­ző nagy­sze­rű­en „va­rá­zsol­ja” a vá­szon­ra a tör­té­net ko­mor lég­kör­ét, a kor­társ an­gol szín­ját­szás leg­na­gyobb­ja­i­nak já­té­ká­ban pe­dig ez al­ka­lom­mal sem kell csa­lód­nunk.

Német mesefilm (2009)

A Hó­fe­hér­ke és a hét tör­pe az egyik leg­is­mer­tebb Grimm-me­se, ami min­den bi­zon­­nyal a Walt Dis­ney-fé­le fel­dol­go­zás­nak kö­szön­he­tő. Igaz, ez már jó­val az ame­ri­kai rajz­film­stú­dió előtt is ked­velt da­rab­ja volt a né­met test­vér­pár nép­me­se-gyűj­te­mé­nyé­nek — ezt bi­zo­nyít­ja, hogy már 1916-ban film­re vit­ték.