Fényi Ottó, akinél senki sem tett többet a premontrei rend életben tartásáért, sokat tett annak érekében is, hogy rendtársa, Mécs László költészetét ne borítsa el a feledés. Gödöllői perjelként meg-megismételte azt a kívánságát, hogy ki kellene adni olyan válogatást, amely Mécs legnépszerűbb költeményeit tartalmazza.
Tömegével olvashatni cikkeket, tanulmányokat, amelyek azt bizonyítanák, hogy az ember levetette béklyóit, immár nincs szüksége azokra a korlátokra, amelyeket vallása állít elé. S nincs szüksége a hitre sem, a tudomány új és új eredményei boldoggá tehetik, válaszolnak a nyitott kérdésekre, és kitágítják a világot, megvilágítják az ismeretlent.
Talán ez volt az az alcím, amely felkeltette figyelmemet. Arend Theodor és Van Leeuwen könyvének főcíme (Kereszténység a világtörténelemben) ugyanis azt sejtetheti, hogy a mű egyike az egyháztörténeteknek, melyekből – szerencsére – bővebb és rövidebb változatok is közkézen forognak. Ám ez az alcím napjainkat idézi, azokat az évtizedeket, amelyekben a kereszténység kétségtelenül védekezésre kényszerült, s mind többeknek az a jogos meggyőződése, hogy egy korszak végére értünk, s az új időszak kihívására a kereszténység csak modellváltással válaszolhat. Nem reménytelenül, nem elveink feladásával, hanem abba az ígéretbe kapaszkodva, hogy Péter egyházán a pokol kapui sem vesznek erőt.
A múlt század egyik legnagyobb költője szemérmesen rejtegette hétköznapjainak élettényeit. Számára a költészet volt az igazán fontos, a zavartalan alkotás esélyét adó csöndet kereste, amely elhallgatás formájában szemléletének is fontos része lett. Már csak ezért is nagyon tanulságosak és izgalmasak azok a levelek, amelyeket unokahúga, Kovács Erika ad közre jórészt ismeretlen fényképek kíséretében. Emellett fölkereste és szóra bírta még élő osztálytársait, akikkel a piaristáknál kötött barátságot.
Korunk folyvást növekvő mítoszainak egyike a sport. Igaz, nem a rendszeres testmozgás, hanem a sportnak nevezett üzletág, amelybe óriási pénzeket fektetnek be, s hatalmas nyereségekre tesznek szert. S ahol pénzek forognak, ott megjelenik a bűnözés, működni kezd a maffia. A világ labdarúgását már régebben behálózták, most fény derült a felszíni jelenségekre, de nem mindenütt tesznek meg mindent, hogy leleplezzék a vétkeseket.
Eszem ágában sincs védelmezni azokat az egyházi személyeket, akik a pedofília vétkébe estek, s azokat sem, akik a tényeket igyekszenek szőnyeg alá söpörni. Van azonban néhány kétségem az ügyek olvastán. Gondolom, ezek mások gondolataiban is felbukkantak, ezért merem megfogalmazni őket. Némelyik „áldozat” emlékezetében most és meglepő élességgel kelnek életre évtizeddel ezelőtti események, méghozzá olyan hitelességgel, mintha itt és most történtek volna. Nem tudom, kinek miként működik az emlékezete. Az enyém homályosan. Gyerekkoromra visszatekintve képtelen volnék ilyen pontosan felidézni megtörtént eseményeket. Az a sejtelmem, hogy ezzel nem vagyok egyedül.
Mielőtt útra keltünk, figyelmeztettek, korán induljunk. Nem volt ugyan félnivalónk, többen készülődtünk az útra, de sosem lehet tudni… Járt út, sokan mentek már előttünk is, mégis könnyű eltévedni. Vannak jelzőtáblák, nehogy letérjünk, de az ember nem szívesen ügyel rájuk, elég nehéz pontosan követni az apró jelzéseket.
Magas, kopaszodó férfi arcmása jelenik meg emlékeimben. Gyakran járt nálunk, apámmal folytatott hosszú eszmecseréket, vagy éppen Zimándi Piusz társaságában ébresztgették a múltat, amely emlékeikben szebb volt akkori jelenüknél. De szívesen elüldögélt balatonszárszói kertünkben, az árnyékot adó fák oltalmában.
