Tűnődés a hétről: Sorsunk tükörképe: a sport

Korábban a sportolás nem jelentett pénzforrást. Ám a legnépszerűbb sportágakba behatolt a profizmus, s vele a folyton növekvő elvárások, a teljesítménykényszer, az ajzószerek, a dopping. Valóságos üzletággá vált a teljesítményfokozó (és egészségromboló) szerek gyártása, forgalmazása. Fél századdal ezelőtt az úgynevezett szocialista tömb országaiban a sportban elért sikereket a politika saját sikerének fogadta és hirdette: az állam támogatta a sportágakat, hivatalokat szervezett ellenőrzésükre, kádereit mozgósította, hogy figyeljék a versenyzőket, írjanak jelentéseket megnyilatkozásaikról, s kivált olyankor figyelték sasszemmel őket, ha külföldön jártak. Teljesen jogos, hogy N. Pál József ezt a címet adta könyvének: Magyar sport – magyar sors. Hiszen a társadalom egészét ugyanolyan módszerekkel ellenőrizték és tartották hatalmukban, mint a sportolókat. Van-e, lehet-e menekvés ebből a helyzetből? Ebben a könyvben talán az a legérdekesebb, hogy felvillantja néhány legendás magyar sportoló arcélét, azokét, akik nem fogadták el a lezüllesztett közerkölcs hallgatólagos törvényeit, hanem az alkalmazkodást megtagadva lázadtak a romlás ellen. Volt persze, aki fölötte állt ennek a sajátos „rendnek”, tehetsége, népszerűsége, világszerte való ismertsége megóvta egyéniségét. A titkosszolgálat emberei mit sem tehettek például a háromszoros olimpiai aranyérmes Papp Lászlóval (bár pályája betetőzését megakadályozták), vagy a „száguldó őrnaggyal”, a világ egyik legnagyobb labdarúgójával, Puskás „Öcsivel”, aki az ’56-os forradalmat követően mégis inkább külföldön aratott újabb sikereket. Hozzá hasonlítható nagy játékosnak indult a napokban váratlanul elhunyt Varga Zoltán, a rajongók Zolikája, aki megcsömörlött a megrontott közegtől, és a disszidálást választotta. Nagyon elgondolkodtató, hogy a rendszerváltás után hazatérve sehol sem talál otthonára. Titokzatos hatalmak újra meg újra utána nyúlnak, ismételten lehetetlenné teszik harmonikus beilleszkedését és tevékenységét. Nehéz szabadulni attól a gondolattól, hogy a múlt ma is kísért, megváltozott, pontosabban megváltoztatott külsővel ma is itt tevékenykednek hajdani kiszolgálói. Úgy látszik, ez is része a „magyar sorsnak”. Voltak, akiket szilárd erkölcsük, hitük óvott meg. Balczó András legkiemelkedőbb képviselőjük. A szívós céltudatosság, a megingathatatlan elvhűség, a harmonikus családi háttér olyan erőt adhat, amelynek segítségével felülemelkedhetünk a rontáson, és kiteljesíthetjük tehetségünket. S ez akkor is igaz, ha Balczót egészen kivételes tehetséggel áldotta meg a sors. De kevesebb talentummal is lehet értékeset alkotni. N. Pál József azzal a kérdéssel is szembesít: vajon mi lesz a magyar sport sorsa a jelenlegi környezetben, amely egyértelműen a gazdag államoknak kedvező. A lassú visszaesés jelei érzékelhetők, bár folyvást felbukkannak nagy tehetségek, akik megőrzik a magyar sport tekintélyét. Az igazi sikerekhez persze mindig erkölcsi erőre is szükség van, s a jelenlegi időszakot nehezen lehetne a kikezdhetetlen erkölcsök korának nevezni. Szerencsére vannak példaképek. Olyanok, mint Papp László, Balczó András vagy a most száz éve született csodálatos vívó, tiszta ember, Gerevich Aladár.