Tűnődés a hétről: Igaz szavak

Római tanulmányai idején évfolyamtársa volt a szárszói plébános, innen eredt barátságuk. Lelkigyakorlatain kattogtak a magnetofonok, a jelenlévők egyetlen szavát sem akarták elmulasztani. Világosan, egyértelműen beszélt, hit sugározta be minden mondatát. Amikor apám sírjára fölállítottuk a kőkeresztet, ő áldotta meg, s mondott emlékezetesen szép imádságot. Anyám a szemét törölgette. Odalépett hozzá. „Ne sírjon – mondta –, gondoljon arra, hogy ő már jó helyen van. Ott, ahová készült.” A Vigiliában megjelent egy írása, Ady Endréről értekezett. Megtámadták, kioktatták, hazugnak nevezték, egy időre nemkívánatos munkatársa lett a lapnak, nevének hallatán amúgy is komoly ráncok jelentek meg az egyházügyisek homlokán, legszívesebben kiírták volna a magyar egyház akkori történelméből. Mosolygott. Visszavonult egy időre, s folytatta lelkipásztori tevékenységét, amely kivételesen népszerűvé tette növekvő számú hívei körében. Hadd írjam le a nevét is. Még jóval a halála után is meghajtott fejjel teszem: Belon Gellért. Ó, igen, Gellért atya, akit püspöknek szánt és szenteltetett a pápa, de ez a döntése nem talált egyetértésre idehaza. A hazai hatalmasságok nem kedvelték azokat, akik kemény gerincűek maradtak a nyomás alatt is. Ezért is lett jelképes alakja annak a kornak. S ezért éreztük természetesnek, hogy 1983-ban a költő temetésén ő (is) búcsúztatta Illyés Gyulát. Ennek egyik gondolatát évekig idézték a költő harcostársai: „Bocsáss meg, hogy hagytunk Kháron ladikján egyedül küzdeni, egész életedben sorsodra hagyva, mint Kháron – köteted címlapja is művészien ábrázolta – az élet tengerének fekete vizein, elsötétült ég alatt. Te mondtad, hogy egész életünkben hordozzuk a halált. De Kháron ladikjának címlapján a vakító fehér vitorla uralkodik, mely fényével belehasít a naptalan égbe az éjsötét vizeken. Hogy a vitorlának ez a fénye honnét jött, arra Te feleltél meg egy három szóból álló örök sorral: A csillag mind betlehem? (Emberség).” Ez a búcsúztatója is olvasható talán leggazdagabb kötetében. A Bibliai elmélődésekben, amelyekből alázatos hitéről éppúgy meggyőződhetünk, mint szerteágazó műveltségéről és hazaszeretetéről. A kötetben azok az írásai olvashatók, amelyek a Szolgálatban, Teológiában, Vigiliában és az Új Emberben jelentek meg. Időről időre bele-beleolvasok egyik-másikba, amelynek emléke homályosulni kezd. Mostanában ismételten eltűnődöm a Keresztény nagykorúság, kiskorú keresztények című tanulmányán (ő maga dolgozatnak nevezte írásait). Különösen azt a végét érzem ma is időszerűnek, amely a szavak meggondolatlan és elhirtelenkedett használatától óv. Arra figyelmeztet, hogy „türelemmel és tudománnyal” beszéljünk, amint a Timóteushoz írt páli levélben olvashatjuk. Nagy tisztelője volt – írt is róla – Prohászka Ottokárnak, s a szavakról értekezve a püspök egyik megszívlelendő gondolatára hivatkozott: „Előbb élni a kereszténységet, azután hirdetni.” Hiszen a megélt kereszténység a róla mondott szavakat is hitelesíti. Ennek az említett kötetnek egyik legszebb része Belon Gellért nagyböjti szentbeszédeit tartalmazza. Középpontjukban a szenvedés gondolata áll: olyan érzéskörre világít rá, amely Krisztusnak, az embernek is osztályrésze volt, s végigkíséri az egyház és az egyes ember életét. Hogyan teszi gyávává és árulóvá a szenvedés a gyenge jelleműeket, s miképp válnak erőssé a kitartók és hűségesek – ezek a történetek során ismétlődő kérdések újra meg újra felvetődnek beszédeiben. Az igazi keresztény szenvedés nem a reménytelenség fájdalmában ér el tetőpontjára – mondta –, ez boldog szenvedés, „mert Krisztus dicsősége van belé rejtve”. Belon Gellért életének, magatartásának meghatározó elvét fogalmazta meg pályatársára és barátjára emlékezve: „…az igazi keresztény élet nem az ünnepi alkalmak megnyilatkozásaiban tapasztalható, hanem az élet mindennapi eseményeiben, „mint a gondolatok és cselekvések tengelye tárul elénk”.