Pallós Tamás

Trip­ti­chon. Néz­zük most Puc­ci­ni „hármasoltárának” kö­zép­ső ké­pét. Gloriosa virginum, Salve Maria! — szól a men­­nyei Má­ria-him­nusz a lí­rai „szen­ve­dés­tör­té­net” vé­gén, az Angelica nő­vér cso­da­je­le­ne­té­ben. „O Ma­don­na, salvami!” Az ön­gyil­kos­sá­got el­kö­ve­tő, majd a Vi­gasz­ta­lás Ki­rály­nő­jé­hez kö­nyör­gő hal­dok­ló apá­ca misz­ti­kus el­ra­gad­ta­tás­sal szem­be­sül a ke­gye­lem­mel…

Van­nak iro­dal­mi al­ko­tá­sok, ame­lyek­ről ne­héz el­dön­te­ni, mi­ért is szü­let­tek meg, és kik­nek/kik­hez szól­nak. Ezek kö­zé tar­to­zik Theodor W. Adorno Wag­ner-ta­nul­má­nya, amely­ben a mar­xis­ta gyö­ke­rű frank­fur­ti is­ko­lát kép­vi­se­lő fi­lo­zó­fus-szo­ci­o­ló­gus bő­ven ad­ta ki mér­gét és el­len­szen­vét a né­met ze­ne­szer­ző­vel kap­cso­lat­ban.

Nem az „Új­vi­lág­ból” szim­fó­ni­á­hoz, az Egy ki­ál­lí­tás ké­pe­i­hez, a Peer Gynt-szvithez vagy a b-moll zon­go­ra­ver­seny­hez ha­son­ló, sok­szor ki­áru­sí­tott örök­zöld, nem an­­nyi­ra „min­den­na­pos” a rá­di­ók­ban, a ze­nei té­vé­csa­tor­nák kí­ná­la­tá­ban vagy az ott­hon agyon­hall­ga­tott klas­­szi­ku­sok so­rá­ban — de ott van a nyo­muk­ban. Nem fe­led­jük. Ked­ves em­lék, amely fel-fel­buk­kan­va vé­gig­kí­sér egy éle­ten át. Csu­pa ti­tok. Öröm és töl­te­ke­zés a ve­le va­ló „vá­rat­lan” ta­lál­ko­zás, hogy azu­tán el­gon­dol­kod­junk: mi­ért is ma­radt ki egy idő­re ez a va­rázs­lat? Hi­szen Se­he­re­zá­dé min­dig ké­pes vis­­sza­hí­ze­leg­ni ma­gát, szép­sé­ge, okos­sá­ga új­ra és új­ra ra­bul ejt. Sahriár szul­tán rab­nő­je el­me­reng, az­tán me­sél­ni kezd: ki­nyí­lik az Ezer­egy­éj­sza­ka hol­das-na­pos ké­pes­köny­ve, ahol ég, föld és víz ta­lál­ko­zik, ahol nincs le­he­tet­len, ahol nem­csak hő­sök küz­de­nek az ele­mek­kel, ha­nem a ka­land­vágy is az ér­ző lé­lek­kel.

Nem tű­nik ide­ges­nek, kap­ko­dó­nak; to­la­ko­dó­nak még ke­vés­bé. Lát­ha­tó­an nem hajt­ja a se­bes kar­ri­er vá­gya, a han­gos-rek­lá­mos si­ker, mint ma­nap­ság annyi csil­lag­nak ki­ki­ál­tott hang­sze­res vir­tu­ózt. Lé­pés­ről lé­pés­re bi­zo­nyít­ja te­het­sé­gét, iga­zol­ja ta­len­tu­mát itt­ho­ni és kül­föl­di fel­lé­pé­se­in. Mint­ha csak úgy mel­lé­ke­sen, kedv­te­lés­ből küz­de­ne; 2010-ben még­is a moszk­vai Pa­ga­ni­ni-ver­seny el­ső dí­ját hoz­ta el. Ki­vár­ja a so­rát, tud­ja, hogy az idő ne­ki dol­go­zik. Fé­nye­se­dő ál­ló­csil­lag.

Rég­óta vár­tam, hogy vég­re igaz­sá­got szol­gál­tas­sa­nak a Bu­da­pes­ti Fil­har­mó­ni­ai Tár­sa­ság Ze­ne­ka­rá­nak. A száz­hat­van éve ala­pí­tott együt­test, ha­zánk — je­len­tő­sé­gét te­kint­ve min­den­kép­pen — el­ső ze­ne­ka­rát ugyan­is az utób­bi idők­ben ne­megy­szer az el­le­he­tet­le­nü­lés ve­szé­lye fe­nye­get­te. Azt a ze­ne­kart, amely Liszt-, Brahms-, Mah­ler-, Bar­tók- és Ko­dály-ős­be­mu­ta­tók­kal, a leg­ki­vá­lóbb kar­mes­te­rek és szó­lis­ták vé­get nem érő (di­cső­ség)lis­tá­já­val büsz­kél­ked­het.

Gye­rek­ko­rom egyik ked­venc író­ja Victor Hugo volt. Oly­any­­nyi­ra sze­ret­tem, hogy ami­kor az is­ko­lá­ban ró­la ta­nul­tunk, ké­pes vol­tam az iro­da­lom­ta­nár­ral is vi­tá­ba száll­ni. ő Hugo tel­jes élet­mű­vét be­tusz­kol­ta (vol­na) a ro­man­ti­ka szűk ska­tu­lyá­já­ba, ne­kem vi­szont meg­győ­ző­dé­sem volt, hogy A nyo­mo­rul­tak ro­man­ti­kus stí­lus­je­gye­i­vel, meg­ol­dá­sa­i­val együtt is a na­tu­ra­liz­mus-re­a­liz­mus elő­fu­tá­ra, vagy már ma­ga a re­a­liz­mus. Le­nyű­göz­tek a re­gény meg­ren­dí­tő epi­zód­jai, mel­lék­szá­lai, ame­lyek a ki­szol­gál­ta­tott em­ber szen­ve­dé­se­i­ről, dosz­to­jevsz­ki­ji ere­jű ál­do­zat­ho­za­ta­la­i­ról szól­tak. Be­lém vé­sőd­tek az em­be­ri gesz­tu­sok, re­ak­ci­ók is, mint Myriel püs­pök so­kat idé­zett nagy­lel­kű­sé­ge; a dön­tő pil­la­nat, ahogy ta­lá­lé­kony, fel­té­tel nél­kü­li sze­re­te­te át­for­mál­ja a há­nya­tott sor­sú fő­hős, Jean Valjean to­váb­bi éle­tét…

Rákász Gergely zenei nagyvilága

Szí­ve­sen idé­zi egyik pél­da­kép­ét, Al­bert Schweitzert: „Az a baj a vi­lág­gal, hogy az em­be­rek nem gon­dol­koz­nak.” Szi­lárd ér­ték­rend­del, ön­ma­gá­ra és a vi­lág­ra ref­lek­tál­va, ki­egyen­sú­lyo­zot­tan és öröm­mel éli hi­va­tá­sát. Hon­lap­ja sze­rint: kon­cert­or­go­nis­ta (nem mel­lé­ke­sen a temp­lo­mos lo­vag­rend tag­ja). Vi­lág­já­ró, de min­dig ha­za­té­rő mű­vész. „Sa­ját han­got” ta­lált; öt­le­tes­ség és nyi­tott­ság jel­lem­zi. De­cem­ber ele­jén je­lent meg az ad­ven­ti kon­cert­so­ro­za­tá­nak anya­gát tar­tal­ma­zó, Organ Magic cí­mű leg­újabb cd-je. Rá­kász Ger­gel­­lyel be­szél­get­tünk.

Ope­ra

Ha meg­néz­nénk, me­lyek a ze­ne­iro­da­lom leg­spi­ri­tu­á­li­sabb al­ko­tá­sai, ak­kor az egyik (ha nem az el­ső) biz­to­san Francis Poulenc 1957-ben, a mi­lá­nói Scalában be­mu­ta­tott ope­rá­ja len­ne. A kar­me­li­ták pár­be­szé­dei, Georges Bernanos drá­má­ja a fran­cia for­ra­da­lom alatt ki­vég­zett apá­cák sor­sát mu­tat­ja be. A „cse­lek­mény” csak ke­re­te a lel­ki tör­té­né­sek­nek, az em­be­ri sor­sok va­ló­já­ban az egy­mást kö­ve­tő „be­szél­ge­té­sek­ből” bon­ta­koz­nak ki. A hit olyan alap­kér­dé­se­it vil­lant­ja fel az ope­ra, mint a hű­ség, ön­ma­gunk le­győ­zé­se, a lel­ki bé­ke utá­ni vágy vagy a má­so­kért vál­lalt szen­ve­dés. És mi­cso­da fi­gye­lem­re mél­tó tett, ha tet­szik, hit­val­lás, hogy — a Puc­ci­ni nyom­do­ka­in ha­la­dó — Poulenc, ez az ízig-vé­rig XX. szá­za­di ze­ne­szer­ző a „di­va­tos ten­den­ci­ák­kal”, a ki­áb­rán­dult­ság­gal és a ci­niz­mus­sal szem­ben te­o­ló­gi­át vitt ope­ra­szín­pad­ra, még­hoz­zá meg­ren­dí­tő erő­vel.