A hit regiszterei

— Né­hány kon­cer­tet sze­ret­tem vol­na, ki­csit több időt akar­tam töl­te­ni a csa­lád­dal, de az­tán an­­nyi­ra jó ad­ven­ti mű­sor si­ke­re­dett, hogy eb­ből szü­le­tett egy le­mez is. És ha már van le­mez, ak­kor ne csak né­hány al­ka­lom le­gyen, így vé­gül húsz­ál­lo­má­sos or­szá­gos hang­ver­seny­so­ro­zat lett be­lő­le. A szer­ve­zést és az or­go­na szál­lí­tá­sát vég­ző stáb nél­kül nem ment vol­na. Így azért egy­sze­rűbb volt, de ez is na­pi ti­zen­két-ti­zen­hat óra mun­kát, he­ti hat, né­ha hét al­kal­mat je­len­tett az el­múlt há­rom hó­nap­ban. Csaj­kovsz­kij, Vi­val­di, De­bus­sy, Händel, Bach sze­re­pelt a prog­ram­ban. Nem csak a da­ra­bo­kat ját­szot­tam el, mind­egyik­hez kap­csol­tam egy-egy tör­té­ne­tet. Igye­kez­tem meg­mu­tat­ni, hogy az egyes ze­ne­szer­zők mi­lyen élet­hely­zet­ben ír­ták a da­ra­bot, mi­lyen ne­héz­sé­gek­kel küz­döt­tek. Lát­hat­juk, hogy az ál­ta­lunk nagy­nak gon­dolt em­be­rek ho­gyan bot­la­doz­nak éle­tük­ben, ho­gyan vág­ják rá­juk az aj­tót, az­tán ho­gyan mász­nak be az ab­la­kon. Ami­kor a töb­bi ze­nész pa­nasz­ko­dott, Händel pél­dá­ul vál­lal­ko­zást in­dí­tott… Eb­ből de­rűt, élet­örö­met, len­dü­le­tet le­het me­rí­te­ni. Aján­dék­nak szán­tam az egé­szet, és úgy tűnt, át­ment az üze­net, mert a kon­cer­tek után ren­ge­te­gen ír­tak a Face­bookra, a hon­la­pom­ra, hogy mennyi­re fel­töl­tőd­tek. Ma­gyar­or­szág a pa­nasz­ko­dók olim­pi­á­já­nak arany­ér­me­se le­het­ne; sze­re­tünk és na­gyon jól tu­dunk pa­nasz­kod­ni. A hall­ga­tók kö­ré­ben őrült si­ke­re volt annak, hogy nem fel­tét­le­nül kell így él­nünk, ha­nem cse­le­ked­ve, po­zi­tí­van, és a ne­héz hely­ze­tek­ben elő­re­mu­ta­tó, jó dön­tést hoz­va.
Kis ki­té­rő. Em­lí­tet­te a hang­szert: mit gon­dol a ha­gyo­má­nyos és a di­gi­tá­lis or­go­nák ve­tél­ked­te­té­sé­ről, ami a temp­lo­mok­ban, il­let­ve szak­mai kö­rök­ben gya­ko­ri „vi­ta­té­ma”?
— A di­gi­tá­lis or­go­na mel­lett egy­részt az szól, hogy jó­val ol­csóbb, mint egy fel­épí­tett sí­pos or­go­na, más­részt mi­ni­má­lis a kar­ban­tar­tá­si költ­sé­ge, har­mad­részt el le­het vin­ni oda, ahol nincs ha­gyo­má­nyos hangszer. Ma­gyar­or­szá­gon szá­mos kis­vá­ros­ban nincs olyan or­go­na, me­lyen hang­ver­senyt le­het­ne ad­ni. Most ad­dig vár­junk, amed­dig a te­le­pü­lés­nek vagy a temp­lom­nak lesz ar­ra öt­ven­mil­li­ó­ja, hogy fel­épít­sen egy hang­szert? Egy hí­vő temp­lo­mi kö­zös­ség, gyü­le­ke­zet sok­szor a vég­le­te­kig fe­szül, hogy pá­lyá­za­ti pén­zek­ből, ado­mány­ból, nagy le­mon­dá­sok­kal fel­újít­son egy or­go­nát, az­tán pe­dig nincs, aki mi­nő­sé­gi­leg ki tud­ná hasz­nál­ni. Nem ala­kul ki kon­cert­élet, ami azt is elő­se­gít­het­né, hogy a be­ru­há­zás meg­té­rül­jön. Pénz hi­á­nyá­ban sze­rin­tem a sé­rült, le­rob­bant or­go­nák he­lyett ér­de­mes olyan hang­szert vá­sá­rol­ni, amel­­lyel húsz évig nincs gond. Sok eset­ben for­dít­va ülünk a lo­von. Ne a kö­zös­ség le­gyen az or­go­ná­ért… Fe­les­le­ges til­ta­koz­ni egy hang­szer el­len, mert di­gi­tá­lis, és ál­da­ni a sí­post, mond­ván, hogy az az iga­zi. Az én hang­sze­rem ma pi­ac­ve­ze­tő­nek szá­mít; nincs pár­ja, töb­bet tud, mint egy sí­pos or­go­na. Az ola­szok tíz évet dol­goz­tak ezen a hang­kép­zés te­kin­te­té­ben tel­je­sen új tech­no­ló­gi­án. Azért vet­tem meg, mert ami­kor el­vit­tek egy temp­lom­ba, ahol ilyen volt fel­ál­lít­va, nem tud­tam meg­mon­da­ni, hogy sí­pos or­go­na szól-e, vagy di­gi­tá­lis. Ott árul­ta el ma­gát, ami­kor be­kap­csol­hat­tam raj­ta a csem­ba­lót, a hár­fát, a vo­nós­kart vagy a zon­go­rát…
Ho­gyan szü­le­tett meg if­jú­sá­gi kon­cert­jei­nek a gon­do­la­ta?
— 2005-ben az­zal a cél­lal köl­töz­tem ha­za az Egye­sült Ál­la­mok­ból, hogy olyan he­lye­ken in­dít­suk el a klas­­szi­kus ze­nei éle­tet, ahol ad­dig nem volt, vagy csak alig. El­ju­tot­tam ar­ra a pont­ra, ami­kor az em­ber már nem ki­fe­lé ír­ja az ön­élet­raj­zát, ha­nem be­fe­lé. Ami­kor már nem az a fon­tos, hogy men­­nyi he­lyen jár­tam a vi­lág­ban, és hány ez­ren hall­gat­tak, ha­nem az, hogy mit tet­tem le az asz­tal­ra. Na­gyon so­kat kap­tam Ma­gyar­or­szág­ról: sze­re­te­tet, ba­rát­sá­got, sze­rel­me­ket, egy gyö­nyö­rű nyel­vet, ame­lyen öröm be­szél­ni… És oda­át fel­me­rült ben­nem a kér­dés: mit ad­tam, mit ad­ha­tok vis­­sza? Chi­ca­gó­ban vagy Seattle-ben, ahol so­ká­ig él­tem, az én kon­cer­tem az ot­ta­ni klas­­szi­kus ze­nei élet gaz­dag­sá­gá­ban csak egy hang­ver­seny a több száz kö­zött. Ha vi­szont el­me­gyek mond­juk Jász­be­rény­be vagy Kis­kun­ha­las­ra, egy ma­gyar kis­vá­ros­ba, az sok­szor az évi öt­ből egy kon­cert. Hol jön lét­re na­gyobb ér­ték?
Egy ré­gi pe­da­gó­gus ­ba­rá­tom mond­ta, hogy olyan jók az ál­ta­lam ját­szot­tak­hoz fű­zött be­ve­ze­tők, ma­gya­rá­za­tok, nem men­nék-e el az is­ko­lá­já­ba tar­ta­ni egy ilyen kon­cer­tet a gye­re­kek­nek. Gon­dol­tam, nem esik le a fe­jem­ről a ko­ro­na; pró­bál­juk ki, ha van er­re al­kal­mas he­lyük. Oda­ad­ták a tor­na­ter­met, ame­lyet az al­só ta­go­za­to­sok gyö­nyö­rű­en be­ren­dez­tek, raj­zo­kat, fest­mé­nye­ket ké­szí­tet­tek hang­sze­rek­ről, ze­ne­szer­zők­ről. Cso­dá­la­tos han­gu­la­tú di­ák­kon­cert volt, ahol a klas­­szi­kus ze­né­hez nem úgy kö­ze­led­tünk, mint va­la­mi­fé­le szent te­hén­hez. Ar­ra hasz­nál­tuk, ami­re va­ló: szó­ra­ko­zás­ra, fel­töl­tő­dés­re, épü­lés­re, lel­ki gaz­da­go­dás­ra… A pe­da­gó­gu­sok fel­fe­dez­ték ezt a le­he­tő­sé­get, és egy­re több hely­re hív­tak meg. Rend­sze­rint az es­ti nagy kon­cer­tek dél­előtt­jén tart­juk a di­á­kok­nak szó­ló ma­ti­nét.
Mi a mód­sze­re, az is­ko­lai prog­ram si­ke­ré­nek tit­ka?
— Ak­tu­a­li­tá­sok­kal kez­dem. Most ép­pen PSY Gangnam Style cí­mű bor­zal­mas szá­má­val in­dí­tot­tam a tör­té­ne­tet, amit min­den­ki is­mer. Az­tán fel­te­szem a kér­dést: mi­től klas­­szi­kus a klasszi­kus, és va­jon eb­ből a ze­né­ből lesz-e va­la­mi­kor klas­­szi­kus? Mi­ért van az, hogy elő­ve­szünk há­rom­száz éves da­ra­bo­kat, má­so­kat pe­dig egy év alatt el­fe­lej­tünk? En­nek szel­le­mé­ben néz­zük vé­gig a mű­ve­ket: mi­lyen igén­­nyel ké­szül­tek, ho­gyan és mi­lyen kö­rül­mé­nyek kö­zött szü­let­tek? Meg­mu­ta­tom pél­dá­ul, hogy Vi­val­di Gloriájában az „in excelsis Deo” rész­nél a ze­ne­szer­ző olyan „ívet” írt, amel­­lyel fö­lénk raj­zol­ja az eget. A gye­re­kek az ap­ró­sá­go­kon ke­resz­tül rá­lát­nak, mi­lyen ér­té­kek­től lesz klas­­szi­kus egy ze­ne. Amit nem­csak ös­­sze­hány­nak, hogy gyor­san a slá­ger­lis­ták élé­re ke­rül­jön, ha­nem ko­moly meg­gon­do­lás­sal, szö­veg és ze­ne együtt­ál­lá­sá­ból lesz ma­ra­dan­dó ér­ték. Há­zi fel­ada­tot is szok­tam ad­ni ne­kik: ha ha­za­men­nek, gon­dol­ják át, hogy amiket fel­töl­te­nek az MP3-lejátszóikra, va­jon lesz­nek-e klasszi­ku­sok, mint a Beat­les, a Queen, Vi­val­di vagy Csaj­kovsz­kij; vagy in­kább ze­nei sze­me­tet hall­gat­nak, ami leg­fel­jebb ar­ra jó, hogy ki­tölt­se az időt, a vég­te­le­nül egy­sze­rű tuc-tuc-tuc pe­dig ar­ra, hogy el­ve­gye az em­ber gon­do­la­ta­it. A ta­pasz­ta­lat az, hogy a gye­re­kek ne­gye­de utá­na fel­jön a Face­book-ol­da­lam­ra, lájkol, kom­mentel… Óva­to­san és ügye­sen kell kö­ze­lí­te­ni a fi­a­tal­ság­hoz, de őrült igény van mind­er­re. Ha be­ül­nék az or­go­na mö­gé, és csak ját­sza­nék, én vol­nék az a ha­szon­ta­lan szol­ga, aki el­ás­ta a ta­len­tu­mai fe­lét; és ak­kor mit szól­na a gaz­da, ami­kor egy­szer csak vis­­sza­tér?
Az ér­ték­köz­ve­tí­tés azért nem min­dig zök­ke­nő­men­tes; mond­hat­juk, hogy a „prog­ram egyez­te­té­se” ép­pen a ka­to­li­kus temp­lo­mok­ban a leg­ne­he­zebb…
— A nyi­tott szel­le­mű lel­ki­pász­tor­ok, lel­ké­szek, plé­bá­no­sok a „tör­vény szel­le­mét kö­vet­ve” he­lyet ta­lál­nak e hang­ver­se­nyek­nek a temp­lom­ban. Aki a tör­vény be­tű­jét kö­ve­ti, azt mond­ja, hogy itt csak szak­rá­lis jel­le­gű mű­ve­ket le­het elő­ad­ni. Ha hal­le­lu­já­zunk és zsol­tá­ro­zunk ben­ne, ak­kor le­het, ha az egy „vi­lá­gi” da­rab, ak­kor nem. En­nél ros­­szabb, ami­kor el­dön­tik, hogy a Jó­is­ten­nek mi tet­szik job­ban. Va­la­ki egy­szer azt ál­lí­tot­ta: Is­ten job­ban sze­ret­te Bac­hot és Buxtehudét, mint Ra­velt és Gershwint. Ami­kor meg­kér­dez­tem, hon­nan tud­ja és mi­ért gon­dol­ja ezt, za­vart hall­ga­tás volt a vá­lasz. Ha hi­szünk Is­ten min­den­kor je­len le­vő te­rem­tő­ere­jé­ben, ak­kor azt is hi­szem, hogy ő tet­te az ih­le­tet a re­mek­mű szer­ző­jé­nek a fe­jé­be-lel­ké­be. Ne­kem is ő ad­ja az ih­le­tet, ami­kor egy át­ira­tot ké­szí­tek és elő­­adom. Sze­rin­tem ez az is­te­ni mun­ka lé­nye­ge: te­rem­te­ni, ad­ni; job­bá, sze­re­tőb­bé, de­rű­seb­bé, mo­soly­gó­sab­bá ten­ni az em­be­re­ket. Egy bol­dog em­ber kön­­nyeb­ben éli az éle­tét. Ami­kor Gershwin Kék rap­szó­di­á­ját ját­szom, kön­­nyen mond­hat­ják rá, hogy ez nem szak­rá­lis mű. De min­den mély és ér­té­kes do­log ren­det tesz az em­ber­ben. Er­re leg­jobb pél­da Bach, aki a leg­ke­ve­sebb esz­köz­zel a leg­töb­bet mond­ja el.
Elő­for­dul, hogy va­la­ki nem hí­vő­ként, ha­nem ép­pen egy kon­cert mi­att jön el a temp­lom­ba, és ott meg­érin­ti va­la­mi, mond­juk a lel­kész, a pap be­ve­ze­tő gon­do­la­tai Is­ten­ről, a mű­vé­szet­ről; utá­na még job­ban ki­nyí­lik a lel­ke, mert hall­gat egy szép kon­cer­tet. Hát nem úgy jön el né­ha Is­ten, ahogy Ady ír­ta? „Mi­kor a lel­kem ros­ka­doz­va vit­tem, / Csön­de­sen és vá­rat­la­nul / Át­ölelt az Is­ten.” Egy pap bát­ran mond­hat­ja: hall­gasd meg, mert a lel­ked épül tő­le; az­tán gye­re el új­ra, mert van itt egy kö­zös­ség, aho­va jó tar­toz­ni, ahol ne­ked is he­lyed van. Ma, ami­kor egy­re ke­ve­sebb a hí­vő, kü­lö­nö­sen nagy sze­re­pe len­ne az „oda­kö­tés­nek”. Hi­szek a rend­ben, az önál­ló gon­dol­ko­dás, a cse­lek­vés és az ér­ték­adás te­rem­tő- és ös­­sze­tar­tó ere­jé­ben. A Bib­lia leg­főbb pa­ran­csa: sze­resd Is­tent és sze­resd a má­sik em­bert. Ez a lé­nyeg, ez­zel a ket­tő­vel a vi­lág vé­gé­ig el le­het men­ni. Mű­vész­ként, ka­to­li­kus­ként val­lom: ez a kö­zös ne­ve­zőnk, a val­lá­si kü­lön­bö­ző­sé­gek má­sod­la­go­sak.
Ké­szül már a kö­vet­ke­ző so­ro­zat­ra?
— Nem baj, ha va­la­mit nem fej­lesz­tünk to­vább. A nyu­ga­ti tí­pu­sú ci­vi­li­zá­ci­ót meg­öli a „még több”. Nem tu­dunk meg­áll­ni va­la­hol, és azt mon­da­ni: amit te­szek, az po­zi­tív és jó, és jö­vő­re ugyan­ezt te­szem. Ta­valy ki­csit a száz­öt­ven éve szü­le­tett De­bus­sy kö­rül for­gott a mű­sor, idén a két­száz éve szü­le­tett Wag­nert és Ver­dit ün­ne­pel­jük, így biz­to­san fog­lal­ko­zom majd ve­lük is. De ma­ga a me­tó­dus nem vál­to­zik: ér­ték­te­rem­tő mó­don szól­ni gye­re­kek­hez, fel­nőt­tek­hez, ki­csit benn­fen­tes­sé té­ve őket a ze­né­ben. Ha azt te­he­tem, amit ta­valy, bol­dog em­ber le­szek.