Paksa Balázs

Úton vagyunk, de a kétórás játékidőből mindösszesen alig negyven percig. Ez, illetve a tény, hogy az ötvenes évek vidéki Amerikáját bemutatni hivatott jelenetek Kanadában és Argentínában forogtak, már jelzi, miért nem sikerülhetett Walter Salles 2012-es regényadaptációja, az Úton.

Pedig úgy tűnt, a már Jack Kerouac életében formálódó, majd sok-sok rendező és producer asztalán megforduló tervezet végre jó kezekbe kerül A motoros naplója című film direktoránál. Az aprólékos felkészülés, a dokumentarista műgond komoly vállalkozást, a színészválasztás és az első előzetesek kultuszfilmet sejtettek – azt, hogy a beatnemzedék ikonikus írójának kulcsregényéből méltó adaptáció született.

Gondolatok Arvo Pärt passiójáról

A transzcendencia iránt kicsit is érzékeny zeneszerzők megilletődve veszik kezükbe a passió szövegét, amikor úgy döntenek, megzenésítik. A sűrű drámaiság, a szimbólumok egymásba fonódása, a próféciák beteljesedése, a vériszamos szenvedés és a tragikus, számunkra mégis reményt adó kereszthalál súlyos tömörsége eleven felkiáltójel, melyhez lelkileg és művészileg is nehéz felnőni. Az európai zenetörténet rendkívül gazdag passióirodalma számos remekművet szült, ám előfordul, hogy épp a mégoly tiszteletreméltó hagyomány radikális elvetése nyit új utakat.

Arvo Pärt bő három évtizeddel ezelőtt írt (s épp egy évtizede, 2003-ban, a Tonus Peregrinus énekegyüttes kitűnő előadásában lemezre vett) passiója sok tekintetben szakítás az elmúlt századok hagyományaival, ami leginkább a tömörítés igényében érhető tetten. A mintegy órányi hosszúságú mű a János-evangélium pőre szövegének latin fordítását veszi alapul: nincs verses betoldás, nincsenek vendégszövegek, csupán egy utolsó mondat: „Te, aki értünk szenvedtél, irgalmazz nekünk. Ámen.”

A szürke ég előtt komor gyárkéményeket ábrázoló borító és a Wim Wenders filmklasszikusát idéző lemezcím tökéletesen illusztrálja azt a fojtogató, szomorkás érzést, amely mindig elfog, ha az East zenekar kerül szóba. A Szegedről induló ambiciózus együttes 1981–82-ben kiadott két nagylemeze alapján – ha hagyják fejlődni – lehetett volna Közép-Európa Pink Floydja, ám a korabeli lemezgyári vezetés „jóvoltából” folyamatos kompromisszumokra kényszerültek. Mégsem adták el magukat, amire szép bizonyíték legfrissebb kiadványuk, a Csepel felett az ég nemrég előkerült, harminc évvel ezelőtti koncertfelvétele.

Az idei évben Hollywood rákapott a sci-fi műfajára, s e hónaptól egymás után szállítja látványosságban bővelkedő (és bevételben reménykedő) mozijait. Bejárhatjuk kataklizma-tépázta bolygónkat (Feledés, A Föld után), hőseink után eredhetünk egy intergalaktikus hajszában (Sötétségben – Star Trek), és jövőbeli társadalmak szociológiai problémáit is boncolgathatjuk (Elysium, Snowpiercer). Az iméntiekhez képest surranópályán (DVD-n) érkező, A robot és Frank című filmnél azonban nem hiszem, hogy találnánk finomabb, emberközelibb alkotást.

Lemezajánló

Már a Hangzó Helikon 2006-os Petőfi-lemezét hallgatva is kitűnt, hogy Ferenczi György és a Rackajam valamire nagyon ráérzett. Az pedig, ahogy a tavaly megjelent Gérecz Attila-album elején megdörren a zenekar, minden ígéretet beteljesít, és a rákövetkező egy órában is hamisítatlan bluesforradalomban van részünk.

Ferencziék tulajdonképpen semmi különöset nem tettek, csupán egymásra helyeztek két egy időben zajló forradalmat: az Amerikában kitörő rock and roll őrületet és a mi ’56-os szabadságharcunkat. Ez az elsőre talán hihetetlennek (sőt hiteltelennek) tűnő kapcsolat már a nyitószám végére kézenfekvővé válik a hallgatóban, s a továbbiakban is ez élteti az egyébként elképesztő utalásrengeteget és fantasztikus műfaji sokszínűséget felvonultató albumot.

Mozibemutató után: Lore

Ha igaz, hogy gyermek- és kamaszkori élményeink örökre meghatároznak minket, Cate Shortland 2012-ben készült filmje kegyetlen sorsot szán hőseinek: az idei Titanic Fimfesztivál fődíjasa, a májustól a hazai mozikban is megtekinthető Lore című alkotás ugyanis a náci Németország végnapjaiban felnőni kénytelen gyermekek kálváriáját meséli el.

A náci szülők a szövetségesek közeledésének hírére – s teljesen megzavarodván az átélt vereségtől – szélnek eresztik utódaikat, köztük egy csecsemővel és a pótanya szerepét kényszerűségből vállaló legidősebb lánnyal (Saskia Rosendahl). A leginkább melegségre, elfogadásra vágyó kis csapat egyre csak bolyong a földrajzi és szellemi senki földjén, s útját sokkoló tapasztalatok szegélyezik: oszladozó hullák, önbíráskodók, nyomorult nincstelenek, könyörületes és könyörtelen helyi parasztok. S mindaz, amit a gyerekek szüleiktől tanultak, egy csapásra összeomlik, amikor találkoznak egy magát zsidónak kiadó fiúval, Thomasszal (Kai-Peter Malina), aki melléjük szegődik és segít rajtuk.

Az ökológiai gondolkodás lelkes elkötelezettjeként mindig kíváncsian fogadom, ha környezetvédelmi témájú játékfilmről kapok hírt. Gus Van Sant, az amerikai független film egykori fenegyereke azonban mára annyira belesimult a hollywoodi fősodorba, hogy legújabb, 2012-ben készült filmje, az itthon is vetített Ígéret földje (Promised Land) csupán félig-meddig teljesíti be a várakozásokat.

Rendezőnk akár el is játszhatna a cím keltette bibliai párhuzamokkal, ám inkább egy amerikai kisvárosban bonyolódó történetre fűzi fel mondandóját. McKinley-be érkezik Steve (Matt Damon) és Sue (Frances McDormand), hogy szép szóval és ígérgetéssel a Global nevű óriáscég nevében gázkitermelési fúrásjogot csikarjon ki a gazdasági válság miatt elszegényedett lakosokból.

A klasszikus hangverseny-repertoár XIX. század végi kialakulásával megváltozott az európai zenéhez való viszonyunk: míg a reneszánsz vagy a barokk embere jórészt saját korának zenéjében élt, mi a dicső múlt felé fordulunk, s gyanakvással figyelünk minden kortárs zenei törekvést. Óvatosságunk részben talán igazolható az avantgárd életidegen próbálkozásaival szemben, ám Vladimir Martynov és Ola Gjeilo 2012-ben megjelent albumaival kapcsolatban szerencsére alaptalan.