Intim felnövés

Innentől jöhetne a boldog álomgyári befejezés, ám Shortland – a hatásvadászatot örvendetesen kerülve – inkább a bimbózó kamaszkor ellentmondásait mutatja be a lány és a fiú kapcsolatán keresztül: kivirágozhat-e a hamvas ártatlanság egy liliomtipró korban? Ezt az ellentmondást erősíti a kamerakezelés is: Adam Arkapaw jóvoltából intim közelik váltakoznak szemünk előtt vériszamos képekkel, megrendítő s valahogy mégis felemelő líraiságot kölcsönözve a filmnek. A gyermekszínészek nagy érzékenységgel játsszák el a talajvesztett, elharapott dialógusokban és fenyegető csöndekben kommunikáló karaktereket, Max Richter zenéje pedig (a Libanoni keringő után újra) illúziókeltően domborítja ki a képek erejét.

A szörnyű veszteségektől elcsigázott és tompa gyereksereg végül mégiscsak megérkezik a reményt szimbolizáló, már-már meseszerű irrealitásba burkolózó nagymamához (Eva-Maria Hagen), de megváltás nincs: az asszony képtelen felfogni, min mentek át a kicsik, s kedveskedésének hamissága szinte ordít a vászonról. Nem érti, amit mi már az első percektől fogva látunk: a gyermekkorban átélt tragédia örök sebként lüktet az emberlelken.