„…könyörülj rajtam, bűnösön!”

Egyesek szerint, ha valaki arra kíváncsi, milyen is az orosz (ortodox) lélek, Lungin filmjéből megtudhatja. Nem tudom, ez így van-e, az viszont biztos, hogy ebből az alkotásból feltárulhat előttünk a keresztény hit egyik fontos mozzanata: az alázat, a töredelem szoros összefüggésben van az életszentséggel.

Filaret atya (Viktor Szuhorukov), a monostor apátja csak tréfamesternek hívja Anatolijt. A különc sztarec ugyanis gyakran művel olyasmit, amit a közösség tagjai nem igazán értenek. Ám legtöbbször kiderül ezekről, hogy jelnek szánta őket. Egy nap például egy üszkös fadarabot dob az apát elé. Másnap aztán leég Filaret cellája…

Anatolij különös képességeinek már a kis szigeten túl is híre ment. A legkülönfélébb bajokkal érkeznek hozzá az emberek. Segít, akin tud, ám nem ingyen: mindenkire ráparancsol, hogy menjenek a liturgiára, gyónjanak és áldozzanak, máskülönben nem sokat ér a testi felépülésük.

A betegeket gyógyító és a jövőbe látó Anatolij nap mint nap felteszi a kérdést: miért én, Istenem? Talán nem túlzott merészség válaszolni rá: egy életre vállalt vezeklése tette ilyenné. Ez nem azonos a pszichológia által is felismert beteges bűntudattal. Anatolijt elsősorban mélységes alázat jellemzi, ez tette tökéletesen átlátszóvá. Tetten érhető ez azokban a jelenetekben, amikor társaival kerül összeütközésbe. Világi szempontból ők is majdnem szentek, ám kisebb- nagyobb bűnük, a tárgyakhoz való ragaszkodásuk még tökéletesedésük útjában áll. Amikor cellája leégése miatt Anatolijhoz költözik az apát, a bolondos sztarec ördögűzésbe kezd. Feldarabolja Filaret atya drága csizmáját, és rövid birkózás után – félreértés ne essék, az ellenfél a takaróba bújt sátán – vízbe dobja a díszes holmit. Az apát ekkor döbben rá, hogy a közösséget valójában nem ő vezeti…

A monostor egy szigeten található, a film címe is erre utal. A sziget mint szimbólum nem jelenik meg olyan hangsúlyosan, mint mondjuk Kim Kiduk Tavasz, nyár, ősz, tél… és tavasz című filmjében. Persze értelmezhetjük úgy is, mint az emberi lélek középpontját, ahova Anatolijnak sikerült a leginkább eljutnia. De a prózaibb megközelítésnek is helye van, hiszen a hetvenes évek Szovjetuniójában egy ortodox monostor csak valami távoli helyen létezhetett zavartalanul. Mondjuk egy északi szigeten.

Egy ilyen film esetében nagy esélye van annak, hogy – amint igen sok kereszténynek mondott filmmel megesik – előbb-utóbb giccsbe hajlik. Lunginnak ezt sikerül elkerülnie. Filmje leginkább Bergman–Tarkovszkij-utánérzésnek tekinthető, jó értelemben. Nem egyszerű utánzás, inkább szerény tisztelgés a nagy elődök előtt.

A sziget egy kerek történetet mesél el. Egy nap ugyanis magas rangú tiszt érkezik a monostorba, aki – utolsó reményeként – zavart lányát hozta el a sztarechez. Anatolij persze ezt is előre látja, és tudja, hogy e találkozással élete visszatér a kezdethez. Vezeklése véget ért.