Én (és) a robot

Jake Schreier első filmes rendező ugyanis hihető, közeli jövőbe ágyazza főszereplőinek történetét. Frank (Frank Langella) idősödő öregúrként elzárkózva él házában, s ha alkalomadtán mégis kimozdul, kissé bizonytalanul rója a sűrű erdőrengeteget és a közeli város utcáit. Lányával, Madisonnal (Liv Tyler) csupán internet-televízión tartja a szakadozó kapcsolatot, fia, Hunter (James Marsden) pedig rendre messziről autózik hozzá, hogy lássa, de csak morognak egymásra, mint két, egymást meg nem értő férfi. Utóbbi végül egy robotot sóz édesapja nyakába, mely bizonyára ügyelni fog az öreg életvitelére, ő pedig ezzel letudottnak véli a gondoskodás terhét. Frank először természetesen tiltakozik, ám idővel megenyhül, s közös kalandok egész sorát éli át robotjával. Miközben egy élete végén járó ember újbóli világra-nyílásának drukkolunk, a rendező apró sziporkákkal kápráztat el: a posztmodern bűnértelmezés, a természettől való fokozatos elidegenedés, a személyes kapcsolatok kihűlése és a régi, praktikus dolgokat az új kütyükért eldobó mentalitás kritikája egyaránt ott sejlik a háttérben. A film okosan megfordítja a science fiction kedvelt toposzát, az öntudatra ébredő gép esetét is: robotunk mindvégig gépként viselkedik, helyette „teremtője”, a mellette élő ember virul ki.

A robot és Frank megkapó képsorokban beszél az ember mélyen társas voltáról: bárkit/bármit is emelek magam mellé partnerként, a gesztust nekem kell kezdeményeznem. Istenképmási, kitüntetett léthelyzetünk ez a teremtésben: nézzen vissza bár rám állati tekintet vagy digitális kamera-szempár, értelemmel és személyiséggel én ruházom fel.