Egy ártatlan lány és egy csöppnyi gyermek nyomában a Szentföldön – Az elmúlt évem talán legmeghatározóbb eseménye a szentföldi utazás volt. Mert a Szentföld az a hely, ahol Isten és ember a lehető legközelebb, már-már kézzelfoghatóan közel kerülhet egymáshoz. Szerettem ott lenni, és magam elé képzelni az egykori vidéket és az akkori embereket.
„– Apám, édesapám, mondja meg igazán, / Hogy hol van s merre ment az én édesanyám!” Kőmíves Kelemen balladája, a falba épített asszony története jár a fejemben, amikor a város fölé magasodó, a gyermekotthonból is látható hajdani erődítményre, Déva várára nézek. „Itt maradsz?” – kérdezi a kis Anna, miközben a nyakamban csüng. Bárcsak maradhatnék, gondolom, mert úgy érzem, hogy itt egészen közel van a Jóisten. Pedig hát egy hatalmas szürke panelház fogad, ez maga a gyermekotthon. „Isten hozott benneteket!” – lép ki az ajtón ölelésre tárt karokkal, mosolyogva Csaba testvér. Ő is a panelház egyik lakója. El sem tudom mondani, mennyire vártam a vele való találkozást. Ahogy bemegyünk az étkezőbe a gyerekekhez, máris odasereglenek köréje, és ő jól megdögönyözi mindet. Böjte Csaba két éve szerkesztőségünkben járt, most pedig mi látogattuk meg őt Déván. Sokat beszélgetünk, és ő olyan egyszerűséggel mond olyan nagy dolgokat, hogy azt érzem: úgy kerek a világ, ahogy van.
„A kis Jézus nem páncélban, nem kivont lángpallosú kerubok között jött közénk, hanem egyszerűen csak itt van köztünk, így, pici betűkkel. Akkor is volt háború, bűn, nyomorúság meg minden, de Isten mosolyog, bízik a mennyei Atya teremtette csodálatos világban. Jézus Krisztus üres kézzel jött el hozzánk karácsony estéjén. Nem hozott ajándékokat, nem osztott semmiféle mennyei szuvenírt. Ő maga akart áldás lenni, az ajándék, Isten szeretetének csodás megnyilvánulása.” Böjte Csaba gondolatai ezek. Déván jártamban valami hasonlót tapasztaltam: „kisjézusokat” láttam, ajándékká, Isten áldásává vált gyermekeket, akik ott vannak Csaba testvérnek, a nevelőknek, egymásnak, így, pici betűkkel, és felvidítják, boldoggá teszik az embert.
Találkozás a rákkutatóval, aki egy cigánytelepen nőtt fel – Horváth József a Debreceni Egyetem Biokémiai és Molekuláris Biológiai Intézetének munkatársa, PhD-hallgató. A szájüregi rák korai diagnosztizálásával foglalkozik, és nagy álma, hogy – ha csak néhány évre is, de – egy amerikai kutatócsoport tagja legyen. Gyerekkorában a magatartásával akadtak gondok, ám a ma huszonhét éves kutató mindig kitűnő tanuló volt. Tudta, hogy csak úgy törhet ki a környezetéből, ha tanul. József a karcagi cigánytelepen nevelkedett, nehéz körülmények között. Két éve a debreceni Wáli István Református Cigány Szakkollégium lakója. Itt talált rá Istenre. Nemrég ő kapta az első Aranypánt-díjat, amelyet olyan hétköznapi roma hősöknek ítélnek oda, akik példák lehetnek mások számára. Az egyetemen találkozunk, József a laboratóriumba kísér bennünket. Karján színes sárkánytetoválás díszeleg, és látszik, hogy keményen edz. Kétségkívül különös egyéniség ő a tudóstársadalomban. Leginkább az fog meg benne, hogy bátran vállalja önmagát, és mosolyában ott van a telepi kölykök összes huncutsága.
Nick Vujicic rendkívüli története az igaz szerelemről – Napjainkban, a Tinder-randik korában az ember azt gondolná, mi sem egyszerűbb, mint ismerkedni. Csak letöltöd a társkereső alkalmazást a telefonodra, nézegeted a környékbeli fiúk, lányok fotóját, jobbra húzod, balra húzod, attól függően, hogy tetszik-e, és hopp, máris egy pár vagytok, kezdhettek csetelni. Ám a dolog mégsem ilyen egyszerű. Internetes oldalak és okostelefonos applikációk ide vagy oda, sokan keresik, és mintha ma egyre nehezebben találnák a párjukat. Hogy miért, ki tudja. Annyi azonban bizonyos, nem kell tökéletesnek lennünk ahhoz, hogy rátaláljunk a tökéletes szerelemre. Erről szól Nick Vujicic és felesége, Kanae története.
Látogatás Jean Vanier-nél, a franciaországi Bárka közösségben – Az ajtóban áll, és már messziről mosolyogva integet egy ősz hajú, kissé ugyan már hajlott hátú, de még mindig hórihorgas férfi. Ugyanazt a sötétkék anorákot viseli, amit mindig szokott. „Miattam jöttetek el ide?” – kérdi álmélkodva. Jean Vanier a II. világháború idején, mindössze tizenhárom évesen lépett be a haditengerészetbe, ám néhány évvel később felismerte: nem ez az ő hivatása, és egyfajta keresésbe kezdett. 1964-ben, harminchat évesen aztán kibérelt egy elhagyatott házikót az észak-franciaországi, erdőszéli faluban, Trosly-Breuil-ben, és egy intézetből magához vett két értelmi fogyatékossággal élő, felnőttkorára egészen magára maradt fiút. Attól fogva együtt éltek. L’Arche, vagyis a Bárka – így nevezte el a közösségüket.
Találkozás a fővárosi utca két különleges „lakójával” – Az utcán, a tereken, az aluljárókban sorra történetek kuporognak. A legtöbbjük fájdalmas, szomorú, valahol mégis szép, megindító. De mi, ha tehetjük, igyekszünk tudomást sem venni róluk és „hőseikről”. Amilyen gyorsan csak tudunk, átvágunk közöttük, vagy elmegyünk mellettük, úgy, hogy ne kelljen ránéznünk egyikükre sem, és még annyira se kelljen szólnunk hozzájuk. Legfeljebb odavetünk egy kis aprót, s kész, a dolog máris letudva.
Sokszor csak ülünk a metrón, és bámulunk unott arccal a semmibe, vagy megyünk át az aluljárón, amilyen gyorsan csak lehet, hogy ne kelljen nézni senkire, és még annyira se kelljen szólni senkihez. Történeteket viszünk magunkkal, és azok is mind történetet hordoznak, akik az utcán szembejönnek velünk. Némelyek szépet, mások kevésbé szépet, olykor egyenesen szomorút, mégis megindítót. A busz vagy a villamos ablakán kifelé nézegetve gyakran gondolkodom azon, hogy vajon az meg az az ember boldog-e? Vajon mi történt ma vele, egyáltalán: mi mindent kellett már megélnie? Néhány napja, már nem is tudom, min járt épp az eszem, amikor a Deák téren suhantamban megszólított egy fiú. „Volna számomra öt perced?” – kérdezte. Nem kérek több szórólapot, és most nincs nálam pénz, hogy adakozzak – indult be a hárító mechanizmus, de csak annyit mondtam: „Bocs, sietek.” Aztán mégis megálltam, és pillanatok alatt egy egészen különleges kezdeményezés részesévé váltam.
