Kerek lett minden
Fotó: Kissimon István (képgaléria)

 

Úgy tudom, egészen egyedülálló az, amivel a kutatócsoportod foglalkozik…
– A szájüregi rák az egyik leggyakoribb tumoros megbetegedés Magyarországon. Annyira gyakori, hogy az új páciensek és az elhalálozások számát tekintve Európában az első helyen állunk. Világszerte több mint háromszázötvenezer beteget diagnosztizálnak évente. Mindenekelőtt a férfiak érintettek a dohányzás és az alkoholfogyasztás miatt. A legnagyobb probléma, hogy csak akkor tudják diagnosztizálni a betegséget, ha már kívülről is látható az elváltozás. Ilyenkor általában már előrehaladott stádiumban van a rák, ezért a beavatkozások száma nagyon csekély, pedig ha időben felismernék, jó eséllyel tudnák gyógyítani a betegséget. S itt jövünk a képbe mi. Olyan genetikai jelzőket, úgynevezett biomarkereket keresünk, amelyek időben kimutatják a szájüregi rákot. Azt szeretnénk, hogy már egy korai stádiumában egy egyszerű nyálmintavétellel azonosítható legyen a megbetegedés. Igen rosszak ugyanis a túlélési arányok, a korai diagnózis azonban nagyban javítja a gyógyulás esélyét. A biomarkerkutatás egyébként rendkívül érzékeny terület, ma még gyerekcipőben jár, a világon csupán kevesek foglalkoznak vele.

Milyen út vezetett a karcagi cigányteleptől a debreceni laboratóriumig?
– Mivel korábban nem volt hely, elég későn kerültem be az óvodába, ötéves lehettem. Egészen addig otthon voltam. A testvéreim – két nővérem és egy bátyám van – már mind iskolások voltak, és mindig néztem, mit csinálnak ott az asztalnál délutánonként. Lassan megtanultam tőlük írni és olvasni. Egy év óvoda után már mentem is az iskolába, ami Karcag déli külvárosi részén volt. Már akkoriban is szinte csak cigányok laktak arrafelé. Hatodikos vagy hetedikes lehettem, amikor először hallottam a cigány elitiskoláról, a pécsi Gandhi-gimnáziumról. Nyolcadikos koromban ide jelentkeztem, fel is vettek, de hamarosan haza kellett mennem, mert nem bírtuk anyagilag, akkoriban váltak el a szüleim. A második évet már Karcagon kezdtem meg. Itt karolt fel a biológiatanárnő. Elkezdett versenyekre vinni, észrevette ugyanis, hogy az órán sokat jelentkezem. Bár valóban érdekelt a bio­lógia, mindig is jogász akartam lenni. Utolsó éves koromban azonban készítettem egy pályamunkát az országos középiskolai tanulmányi versenyre. Ebben a drogoknak az agyműködésre gyakorolt hatását vizsgáltam. Ekkor törtek be Magyarországra a szintetikus drogok, és a telepi barátaim nagy része használta ezeket, így hát érdekelt a téma. Nem volt könnyű, rengeteget kellett olvasnom, hogy megértsem, miről van szó. Úgy indultam el a versenyen, hogy semmi esélyem, hiszen a vetélytársaim mindegyike valamelyik elitgimnáziumból érkezett, végül azonban én lettem a győztes az élettani szekcióban. Beadtam hát a jelentkezésemet biológia szakra, de az első helyen a jogot jelöltem meg. Hála Istennek a jogi karra nem vettek fel, így kerültem ide. Az egyetem alatt mindvégig bejárós voltam, ingáztam Karcag és Debrecen között. S mivel egyre jobban érdekeltek a genetikai eredetű betegségek, így molekuláris genetika mesterképzésre mentem tovább, majd következett a PhD és a rákkutatás.

Különleges gyerek voltál, tudtad, hogy tanulnod kell, ha azt akarod, hogy legyen belőled valaki. Mi kellett ahhoz, hogy így gondolkodj?
– A szüleim nem sokat kértek tőlem, csak annyit, hogy tanuljak. Úgy gondolom, a családban dől el minden, leginkább az számít, hogy a szülők mennyire támogatják a gyereket a tanulásban. Engem mindig támogattak. „Ha menni akarsz, fiam, menj!” – mindig ezt mondta az anyukám. De persze a tanulmányaim finanszírozását nekem kellett megoldanom, mert a szüleim rokkantnyugdíjasok, nem igazán tudtak segíteni anyagilag. Nagyjából tízéves korom óta dolgozom, így tudtam előteremteni a tanuláshoz szükséges pénzt. Gyerekkoromban, a kilencvenes években végig azt láttam, hogy az emberek egyre szegényebbek körülöttem. A rendszerváltozás után sokan elveszítették a munkájukat, a fiatalok nem szereztek szakképesítést. Apukám a vasútnál dolgozott, pályamunkás volt, de neki is megszűnt a munkája, később pedig már a rokkantsága miatt sem tudott dolgozni. Ahogy nőttem, egyre világosabb lett számomra, hogy a szegénységből csak úgy jövök ki, ha tanulok. Ez volt a nehezebbik út, de muszáj volt ezt választanom. Nem volt egy leányálom, amíg eljutottam idáig, rengeteget kellett küzdenem és bizonyítanom. A telepi barátaim sokszor mondták: „Minek tanulsz?” Én ezzel nem annyira foglalkoztam. Persze benne voltam minden rosszban, ám mindig a tanulás volt számomra a legelső. A szüleimnek soha nem kellett figyelmeztetniük, hogy csináljam meg a leckét, bár nem is nézték meg a házimat soha. Tanultam, mert tudtam, hogy kell, és kész. A testvéreim is ugyanígy gondolkodtak.

Többször nyilatkoztad, hogy lényegében az elmúlt egy-két évben kerültél közelebb a hithez. Elmesélnéd, hogyan találtál rá Istenre?
– Mindig is kapcsolatban voltam vele, egészen kiskoromtól. Már az óvodában olyan csoportba jártam, ahol bibliaóránk is volt. Megkereszteltek, gyerekként sokat lógtam a templom körül, nagyon szerettem János atyával lenni, és éreztem, hogy a templom nemcsak szép, de valami más, valami több van benne. Amikor 2013-ban elkezdtem a doktori képzést, már nem tudtam Karcagról bejárni, mert sokszor estig a laboratóriumban vagyok, ezért beköltöztem Debrecenbe. Most egy cigány református szakkollégiumban lakom. Itt ismerkedtem meg Tóth ­Józseffel, egy cigány származású református lelkésszel, aki tulajdonképpen elvezetett a hitre. A kollégiumban járok bibliaórára és istentiszteletre, s két éve épp egy ilyen alkalommal tértem meg. Egyszerűen éreztem, hogy valami átkattant bennem. Nehéz ezt megfogalmazni. Bár szépen alakult az életem, valami mindig hiányzott. Amikor bekerültem a kollégiumba, és találkoztam Istennel, egyszer csak teljes lett az életem. Kerek lett minden. Nagyon jó érzés volt. Így, hogy megtaláltam Istent, és azt is megtanultam, hogyan kell imádkozni, tényleg sokkal könnyebb az életem. Ha össze kellene hasonlítanom az Isten nélküli és az Istennel töltött időszakot, hát, teljesen más a kettő. Ezért aztán úgy gondolom, a hit jelentené a legnagyobb segítséget a cigányok felemelésében. A cigányság intenzíven érző népcsoport, rendkívül magas az érzelmi ingerküszöbünk, így az Istennel való kapcsolat sokat változtatna a helyzetünkön. Épp ezért Karcagon nemrég alapítottunk egy kis gyülekezetet, és bár eleinte cinikusan tekintettek rá az emberek, most már egyre többen jönnek. Magam is tapasztaltam, hogy egy-egy közösség nem igazán tud mit kezdeni a cigányokkal. Mintha az egyházakban lenne valamiféle követelményrendszer, amelynek egy cigány nem mindig képes megfelelni. Jó volna, hogy ha félre tudnánk tenni az elvárásainkat. Beszélnek befogadásról meg felemelésről, de azt hiszem, először meg kellene tanulnunk lehajolni egymáshoz, mert másképp nem fog menni.

Hallottam, előadásokat tartasz cigány fiataloknak arról, hogy mindig van kiút, sohasem késő változtatni. Most, hogy példaképnek választottak, a cigányok missziójáról szól a hivatásod?
– Próbálom kihasználni a helyzet adta lehetőségeket, és azt szeretném közvetíteni a fia­taloknak, hogy megéri tanulni, illetve szívvel-lélekkel csinálni bármit. Úgy gondolom, ha csak egyvalakinek is tudok adni egy kis lelkierőt ahhoz, hogy befejezzen valamit, amit elkezdett, vagy hogy elkezdje azt, amit szeretne, akkor már megérte. Elhívatásként élem meg ezt. Otthon nagyon büszkék rám, és nemcsak a szüleim meg a testvéreim, hanem a karcagi cigánytelep lakói is. Ez egyébként már korábban is így volt: tiszteltek az emberek, mert tudták, hova jutottam, és mennyit küzdöttem, miközben a legtöbb barátom már a börtönt is megjárta. Úgy hiszem, sokat jelent, ha akkor, amikor úgy érzed, nem fog menni, valaki azt mondja, hogy igenis meg tudod csinálni. Sokat számítanak a példaképek. Nekem is van egy: az édesanyám, azt hiszem, ő a legnagyobb harcos a világon. Az a sok-sok küzdelem értünk… Pedig csak százötven centiméter magas, és már kétszer volt infarktusa meg agyvérzése, de mindent túlél, és harcol.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..