Csodaországban
Fotó: Fábián Attila

 

Azóta több mint ötven év telt el, és a Bárka egyre növekedett. Jean Vanier már nyolcvanhét éves, nyoma sincs rajta semmiféle megkeseredettségnek vagy meggyötörtségnek, teli van békével és derűvel. Életszentsége szinte kézzelfogható. Teréz anya, Roger Schütz, a dalai láma és Desmond Tutu után idén ő kapta az 1,7 millió dollárral járó Templeton-díjat, amelynek teljes összegét értelmi sérült emberek támogatására fordítja. Trosly-Breuil-ben, ebben a mesébe illő francia faluban lévő otthonában, egy kék zsalugáteres, helyes kis kőházban fogad bennünket. Kicsiny dolgozószobájába kísér, helyet foglal kedvenc karosszékében, körülötte a földön szanaszét hevernek legkedvesebb könyvei, körös-körül a falon a legszebb fényképek-emlékek lógnak. Bozontos szemöldöke mögül élénken figyel minden szavamra, lassan beszél, átgondoltan, hosszú ujjaival mondandóját illusztrálja.

Napjainkban száznegyvenhét Bárka-közösség működik a világ harmincöt országában, például Bangladesben, Brazíliában, Haitin, Indiában, Kenyában, Új-Zélandon, Palesztinában, a Fülöp-szigeteken, Dél-Koreában, Szíriában. Annak idején, amikor befogadta Raphaëlt és Philippe-et, gondolta volna, hogy valóságos forradalmat indít el?
– Amikor otthagytam a haditengerészetet, egyszerűen tenni akartam valamit Jézusért, de nem tudtam, hogy mit. Ám egyszer a lelkivezetőm, egy domonkos szerzetes magával vitt egy intézetbe, ahol ő volt a káplán, és ahol értelmi fogyatékossággal élőket gondoztak, és felfedeztem valamit. Valósággal sokkolt a túlzsúfolt, sivár hely látványa, és úgy éreztem, hogy ezek az emberek a legelnyomottabbak, a legmegalázottabbak az egész világon. A hatvanas években nemritkán egyenesen Isten büntetésének tekintették őket, a szüleik szégyenkeztek miattuk, elutasították, és amilyen gyorsan csak tudták, intézetbe dugták őket. Felismertem ezt, és ezután elkezdtem elmegyógyintézeteket és pszichiátriai osztályokat látogatni, majd arra jutottam, hogy a legtöbb, amit tehetek, az, ha a fogyatékossággal élők közül Jézus nevében kettőt magam mellé veszek, és velük élek. Így is cselekedtem, de semmiféle tervem nem volt a jövőre, csak a mának éltem. Az egyetlen dolog, amit biztosan tudtam, az volt, hogy ezt most aztán már nem csinálhatom vissza, mellettük kell maradnom, mert senkijük sincs, a családjuk is lemondott róluk. De egyáltalán nem gondoltam arra, hogy ez valamiféle „forradalmi” tett lett volna. Megvettem ezt a házat, és létrehoztam egy alapítványt. Elkezdtünk együtt élni, és mindent együtt csináltunk, bevásároltunk, főztünk, ettünk, mosogattunk, és a tetejébe még jól is éreztük magunkat. Szerettünk együtt lenni. Jézus azt mondja, hogy amikor ebédet vagy vacsorát adsz, ne hívd meg a családtagjaidat, a barátaidat, a szomszédaidat, hívd meg inkább a szegényeket, a bénákat, a sántákat, a vakokat, és boldog leszel (Lk 14,12–14). Rájöttem, hogy ez tényleg így van. Olyan jól éreztük magunkat együtt, hogy egyre többen jöttek el közénk, fiatalok, hogy megnézzék, mi történik itt, és ők is felfedeztek valamit. Többen itt maradtak, voltak, akik néhány évre, mások egy életre, és egyre többeket hoztunk ki az intézetekből. Hamarosan újabb házat vásároltunk, és megint újabbat. Így a Bárka – nem várt módon – egyre csak növekedett.

„Te vagy a legcsodálatosabb ember a világon!”

A haditengerészetnél komoly karrier várt volna Önre, de más életutat választott. Mégis milyen tapasztalatokat szerzett ott, amelyek esetleg meghatározták a választását, és a szükséget szenvedők felé irányították?
– Tízéves voltam, amikor kitört a II. világháború, tizenhárom, amikor csatlakoztam a brit haditengerészethez. 1942-t írtunk, még javában tartott a háború. Mindig tudtam, hogy mit akarok csinálni. Mindig megvolt bennem az elhatározás, és a haditengerészetnél még több motivációt kaptam, még inkább megtanultam elköteleződni valami mellett. Később azonban úgy éreztem, követnem kell Jézust, de hogy merre és hogyan, nem tudtam. Párizs felszabadítása után nem sokkal, 1945 januárjában a Gare d’Orsay vasútállomáson a Kanadai Vöröskeresztnek segítettem. Túlélőket vártunk Buchenwaldból, Dachauból és Auschwitzból. Soha nem felejtem el a vonatokkal érkező nőket és férfiakat: úgy néztek ki, mint a csontvázak, még mindig a koncentrációs táborok kék-fehér csíkos egyenruháját viselték, s az arcukon kín és félelem tükröződött. Ez az élmény megerősítette bennem az érzést, hogy már nem a haditengerészetnél van a helyem, hanem a leggyengébbek mellett.

Siker- és haszonorientált, a tökéletesség látszatára törekvő társadalmunkban az értelmi fogyatékossággal élők – a hatvanas évekhez hasonlóan – talán még ma is gyakran a margóra kerülnek. Soha nem érezte úgy, vagy mások nem éreztették úgy Önnel, hogy az értük való szolgálata „értelmetlen”?
– Többször előfordult, hogy kritizáltak. Egyszer egy fiatal lány jött hozzánk segítőnek, de a szülei nagyon ellenezték, hogy a gyermekük „ilyen” emberek között éljen. Azt hiszem, bármit csináljon is az ember, mindig lesznek, akik ellenzik a választását, és ez valahol természetes. Ám egyre inkább úgy látom, hogy változnak a dolgok. Annak idején, a hatvanas években legtöbbször még a papok sem tudtak mit kezdeni a fogyatékos emberekkel, képtelenek voltak közösségre lépni velük. Lassanként azonban az egyház is kezdi felismerni, hogy a fogyatékossággal élők különösen közel vannak Istenhez, és végtelenül egyszerű kapcsolatban élnek Jézussal. Bár még mindig messze vagyunk, lépésről lépésre közelebb kerülünk ahhoz, hogy valódi közösséget alkossunk. Társadalmunk azonban teli van félelemmel. Azt hiszem, napjaink egyik legnagyobb problémája, hogy az emberek szoronganak, félnek. Ha a szülők számára kiderül, hogy fogyatékos gyermekük születhet, alighanem felmerül az abortusz gondolata. De ahogyan az egyház gondolkodásában, úgy talán általában a társadalom hozzáállásában is elkezdődött valamiféle változás. Ott van például a speciális olimpia, ahol értelmi fogyatékos sportolók bizonyíthatnak, megmutathatják, hogy ők is tudnak küzdeni és nyerni. Hogy összességében milyen hatással vannak a világra ezek az emberek? Nem tudom. Csak azt tudom, hogy Jézus az, aki a leginkább hatással van az emberekre. Ugyanakkor hiszek abban, hogy a fogyatékossággal élők is lehetnek változások előidézői: elvezethetnek bennünket ahhoz, ami az emberi létben a legfontosabb. Ez a kapcsolat. Van a közösségben egy Down-szindrómás lány, aki minden alkalommal elmondja, amikor csak találkozunk: „Te vagy a legcsodálatosabb ember a világon!” Mindenkinek ezt mondja, és tudod, mi a csodálatos? Hogy valóban így is gondolja. Csodálatos emberek ők, és a legértékesebb kincsük a kapcsolat. Abban a világban, amelyben erősen jelen van a versengés, a másik túlszárnyalása, ők nem arra képesek, hogy vezetőkké váljanak, hanem hogy szeressenek.

Úgy tudom, a Teréz anyával való találkozás lelkesítette, bátorította Önt. Feljegyzésekből, levelekből tudjuk, hogy Teréz anya a sötétséget, Isten hiányát is megtapasztalta az életében. Egyes reménytelennek tűnő sorsokat látva Ön sohasem tette fel a kérdést: „Hol vagy, Istenem?”
– Mindenkinek vannak kétségei, de azt gondolom, hogy nem annyira a „sérültek”, mint inkább a „normális” emberek a bonyolultak és a problémásak. Képtelenek ugyanis nyitni a másik felé, falakat emelnek maguk köré, nem tudják, hogyan növekedhetnének a szeretetben. A fogyatékossággal élők viszont nagy tanítók, csodás mesterek. Azt mondhatom, hogy mellettük élni különösen szép tapasztalat. Jó együtt lenni velük, jó a közösségben. A Bárka egy csodálatos hely, az itt élő emberek egyszerűen fantasztikusak.

151206_Vanier2

„Az életem folytonos befelé hallgatás”

Könyveiben, előadásaiban a tökéletlenséget gyakran lehetőségnek nevezi. Mégis miként „profitálhatnánk” gyengeségeinkből?
– Gyengeségeink segítenek nekünk, közelebb hozzák egymáshoz az embereket. Megmutatják, hogy van valami, ami egyedül nem megy, amihez a másik is kell. Gyengeségeink a másikért, a másik emberrel való kapcsolatért kiáltanak, és a család, a közösség, az egyház alapját jelentik. Az egyház az a hely, ahol szükségünk van Jézusra és egymásra. A közösség – így a Bárka – az a hely, ahol együtt vagyunk, jól érezzük magunkat, ünnepeljük az életet. Nekem szükségem van rájuk, nekik szükségük van rám. Minden erről az „együttről” szól. Akkor létezünk, ha tartozunk valahova. Ám napjaink egyik legnagyobb fájdalma éppen a magányosság. De ahogy Szent Pál mondja: „Az erő a gyöngeségben nyilvánul meg a maga teljességében” (2Kor 12,9). A magány által magával Jézussal találkozhatunk, Istennel léphetünk kapcsolatba. Akárhogy is, a legfontosabb, hogy megtaláljuk a helyünket a gyengeségben.

De hogyan?
– „Milyen nap van ma?” – kérdezte Micimackó. „Hát ma!” – felelte Malacka. Mire Micimackó: „Ez a kedvenc napom!” Élni a mának, és örvendeni mindannak, amink van. Honnan tudhatjuk, hogy a helyünkön vagyunk? Ha hallgatunk a belső hangra. Olyan ez, mint egy iránytű: megmutatja, merre kell mennünk. Csodás titok, mi történik a bensőnkben. Sokan nem tudnak róla, de mindnyájunkban, bennem is és benned is van egy különös hely, ahol Isten beszél hozzánk: bátorít, késztet, hív, hogy azt tegyük, ami helyes és igaz. Világunk, a „normalitás” kultúrája egyáltalán nem kedveli ezt a belső hangot. Azt üzeni, hogy győznöd kell, jobbnak kell lenned, mint a másik, sőt, a legjobbnak kell lenned, kell, kell, kell! Ugyanakkor az egyház sem mindig közvetíti azt, hogy hallgass a belső hangra. Ehelyett állít, kijelent, megállapít. Pedig a belső hang nagyon szépen vezet bennünket, hitünk talán legnagyobb misztériuma ez. Etty Hillesum naplójában is olvashatunk róla. „Az életem valójában nem más, mint folytonos befelé hallgatás, önmagamba, másokba, Istenbe – jegyezte fel 1942 szeptemberében. – És amikor befelé hallgatok, akkor valójában a bennem lakó Isten az, aki befelé hallgat.” Ez a holland zsidó lány, aki 1943 novemberében, mindössze huszonkilenc évesen Auschwitzban halt meg, élete utolsó éveiben csodálatos belső utat járt be. Naplójában leírja, hogyan találta meg Istent. Egy német zsidó pszichiáter, Julius Spier – akivel egyébként kölcsönösen vonzódtak egymáshoz – vezette el az Istennel való találkozáshoz. Etty nem lett keresztény, soha nem csatlakozott az egyházhoz, de valóban felfedezte a benne élő Istent. Mondj le magadról másokért! – erről szólt az élete. Népével tudatosan vállalva a közösséget kivette a részét a zsidóság szenvedéséből. Eleinte „szociális munkásként” volt jelen a westerborki tranzittáborban, ám hamarosan családjával együtt őt is elszállították. Még­is azt tudta mondani, a legfontosabb, hogy kivessük a szívünkből a gyűlölet magvait. Különleges ember lehetett.

„Mit csinált Jézus a szívedben?” – „Hát, pihengetett.”

A legtöbb közösség kívülről csodás helynek tűnik, ahol az emberek meghallgatják és megértik, segítik és szeretik egymást, és boldogok, hogy együtt lehetnek. Ám belülről már nem feltétlenül ilyen rózsaszín minden, onnan nézve rögtön feltűnnek a „fogyatékosságok”. És ugyanez igaz a családra is…
– „Szeressétek ellenségeiteket” (Lk 6,27) – ez Jézus tanításának lényege. És hát könnyen lehet, hogy az „ellenség”, akit szeretnünk kell, épp a közösségünkben vagy a családunkban van. Például Lisieux-i Szent Teréz számára az első számú jelölt az „ellenség” szerepre egy szerzetes nővér volt, akivel együtt élt a közösségben. Ez a nővér egyszerűen olyan ellenszenves volt számára, hogy ha netán együtt kellett dolgozniuk, Teréz feszültté és dühössé vált, és elmenekült a közeléből. Lassanként azonban megtanulta, hogyan kezelje a helyzetet. Felismerte, hogy ez a nővér is ugyanolyan kedves Istennek, mint a többi. Tudta, egymaga kevés ahhoz, hogy szeresse a nővért, ehhez Isten kell. Imádkozott hát érte, segített neki a közösségi teendők ellátásában, és ha hirtelen utálatosan akart volna visszaszólni neki, ehelyett inkább elővette a legszebb mosolyát. „Ne ítéljetek el senkit, és akkor benneteket sem ítélnek el. Bocsássatok meg, és nektek is megbocsátanak” (Lk 6,37). Persze ez nem megy csak úgy, dolgoznunk kell rajta, és a Szentlélek segítségére is szükség van. „Új szívet adok nektek, és új lelket oltok belétek, kiveszem testetekből a kőszívet, és hússzívet adok nektek. Az én lelkemet oltom belétek…” (Ez 36,26–27). Nem mondhatom a másiknak – akár a munkatársamnak, akár a házastársamnak –, hogy neki kell megváltoznia. Elsősorban nekem kell megváltoznom, de ez korántsem egyszerű feladat. Jézus szeretetében növekedni, valódi közösséggé válni hosszadalmas, és közösségben élni fáradságos, olykor fájdalmas, de a legfontosabb, hogy egyértelművé tegyük, mi a közösségünk, a családunk missziója. A Bárkáé: ott lenni a leggyengébbek mellett.

Hogyan tud segíteni a Bárka azoknak a családoknak, amelyekben a szülők értelmi fogyatékossággal élő gyermekről gondoskodnak?
– Ha a szülők szembesülnek azzal, hogy a gyermekük sérült, többnyire úgy érzik, hogy egyedül vannak a problémájukkal. A legnagyobb kihívást az okozza számukra, miként viseljék gondját a fogyatékos gyereknek. Természetesen képesek rá, de ahhoz, hogy a gyermek megfelelően növekedjen, a legjobb szakemberek, orvosok és pszichológusok segítségére van szükségük. Itt, a Bárkában a szakemberek nem, csupán a segítők élnek együtt a fogyatékosokkal. Van egy orvosunk, egy nagyszerű asszony, aki harmincöt éve jár hozzánk, jól ismer mindenkit. Trosly-Breuil-ben, a környéken nagyjából háromszáz fogyatékossággal élő ember él kisebb közösségekben – ép segítőikkel együtt. A fiatalabbaknak van családjuk, az idősebbeknek nem annyira. Őket többnyire a születésükkor utasították el a szüleik. Amikor évekkel ezelőtt meglátogattam a magyarországi közösséget, ott is főleg olyanokkal találkoztam, akiknek nincs családjuk. De a Bárka mellett több mint nyolcvan országban működnek a Hit és Fény közösségek, mintegy ezerötszázan, amelyek tagjai, értelmi fogyatékossággal élő gyermekek és fiatalok, nem élnek együtt, hanem havonta találkoznak, táborokat, lelkigyakorlatokat, zarándoklatokat szerveznek. Egy ilyen közösség nagy segítség lehet a sérült gyermeket nevelő szülőknek, hiszen megtapasztalhatják, hogy nincsenek egyedül, ott vagyunk mellettük, és a többi család példája erősítheti őket. Általuk is felfedezhetik, hogy sérült gyermekük valójában gyönyörű.

A Templeton-díj átvételekor köszönetet mondott mindazért, amit az értelmi fogyatékossággal élőktől kapott. Elmondaná, mire tanították Önt ezek az emberek?
– Tudod, ők egy kissé őrültek, és hát én sokkal jobban érzem magam, sokkal inkább önmagam tudok lenni, ha olyan emberek között vagyok, akik kissé őrültek, hiszen akkor nem egyedül kell őrültnek lennem (nevet). Ők nem akarnak megfelelni a normáknak és az elvárásoknak. Ha úgy tartja kedvük, egyszerűen odaállnak a misén a pap mellé. Teljesen szabadok. A szabadságot, a vidámságot, a nagyszerű egyszerűséget tanultam meg tőlük, és azt, hogy miként hallgassak arra a bizonyos belső hangra. Mert ez a titok. André egyszer kardiológushoz ment. „Mit látott az orvos a szívedben?” – kérdeztem. „Jézust” – válaszolta. – „Na, és mit csinált ott Jézus?” – „Hát, pihengetett.” Ezek az emberek az egész életükkel Jézusról mesélnek. Az én Istenem Jézus, aki vállalta, hogy gyengévé lesz. Arra hív, hogy bontsuk le a magunk köré emelt falakat, és lépjünk kapcsolatba vele, hogy aztán kapcsolatba léphessünk másokkal, és tegyünk azért, hogy a világ szerethetőbb, békésebb hely legyen. Azáltal, hogy kapcsolatba léptem velük, sokat tanultam a fogyatékossággal élőktől – egyszerű emberségből; arról, hogy mit jelent embernek lenni. Őket nem érdekli, mit tudok, mire vagyok képes. Nekik rám van szükségük, arra, hogy velük legyek. Mert bár fogyatékosok, mindenekelőtt emberek. Ahogyan te és mindenki más is, szépek, fontosak, értékesek.

(Olvassák el riportunkat a Trosly-Breuil-ben működő Bárka-műhelyről is.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..