Kuporgó történetek
Fotó: Kissimon István

 

Pedig tudjuk jól, hogy ezzel vajmi keveset segítünk, és hogy legfőképp nem erre van szükségük, hanem sokkal inkább egy jó szóra, egy kedves gesztusra, arra, hogy valaki őket is igazán emberszámba vegye és meghallgassa. Jöttömben-mentemben a számtalan között két kivételes történettel találkoztam.

Szeretem őt, ő is szeret engem

János bácsi a Stadionok buszpályaudvar lépcsőjén üldögél hétköznap délutánonként. Mellette egy fej saláta, néhány szatyor, egy papírdoboz, amelyből hopp, egy nyúl ugrik elő, odabújik a gazdájához, János bácsi úgy mondja: „Hízelkedik.” Nyuszó még nincs egyéves, egy kereskedésből származik. „Úgy vettem, hogy majd elajándékozom, de pár nap alatt annyira hozzám szokott, és én is úgy megszerettem, hogy úgy döntöttem, megtartom, és nem is adom el, meg nem is vágom le – meséli János bácsi. – Nem igényel különleges bánásmódot, annyi, hogy nagyon kell szeretni, és akkor ő is szeret engem.” Hetek óta figyeltem már János bácsit és a nyuszit. Elmentem mellettük, és láttam, gazdája micsoda szeretettel néz a kisállatra, olykor rámosolyog, gyengéden simogatja, féltőn gondozza. Elhatároztam hát, hogy megszólítom János bácsit. Leülök mellé a lépcsőre, a nyúl máris ott van mellettem, a cipőfűzőmet rágcsálja. Simogatom, hagyja. Szelíd jószág, és nem menne el a gazdája mellől. Csak akkor ugrik be ijedtében a hordozójába, ha repülőgép hangját hallja. Egyébként a hordozót a Nyúlmentő Alapítványtól kapta. Az alapítvány munkatársai – akiknek nagyon hálás János bácsi – hetente többször is meglátogatják őt, és hoznak neki ezt-azt. Ők segítettek abban is, hogy a nyuszi a megfelelő oltásokat megkapja. „Enni szeret, pihengetni két evés között, meg azt, ha simogatják” – mondja nevetve János bácsi.
DSC00068Valósággal felderül az arca, ha csak ránéz, vagy róla beszél. Pedig korántsem könnyű az élete. János bácsi a nyolcadik kerületben lakik, egy régi, romos házban, ami három éve beázott, de még nem tudta rendbe hozatni. Csaknem harminc éve él ott. Borsodban született, és annak idején, az érettségit követően a főiskola miatt költözött Budapestre. Villamosmérnöknek tanult, de egy év után abbahagyta a tanulmányait. Rejtélyesen csak annyit mond: „Nőügyek.” Később az építőiparban kezdett el dolgozni, de elveszítette a munkáját. Ennek már tíz éve. Azóta nem sikerül újra elhelyezkednie. „Eljárok ingyen­konyhára ebédelni, meg itt keresek valamit – mondja. – Amit itt kapok pénzt, abból a nyúlnak veszem meg, amire szüksége van, meg nekem is jut belőle egy kicsi. Így elvagyok.” És hogy mi János bácsi számára a legnagyobb öröm? „Van, hogy egy félórát is eljátszanak itt a gyerekek, nem bírja őket elhúzni innen az anyjuk. Megsimogatják a nyuszit, és olyan jó látni, hogy ettől boldogok.” János bácsi sokszor elbeszélget a szülőkkel is, akik megállnak a gyermekeikkel, de nem igazán szereti azokat, akik, még ha a gyerek nagyon menne is, nem engedik oda. „Lehet, hogy azt gondolják, fizetni kell azért, hogy megsimogathassák – mondja. – Ha valaki ad, elfogadom, de én nem kértem soha senkitől.” János bácsi sokféle emberrel találkozik a buszpályaudvarnál. Többen megállnak, mert csak fél óra múlva megy a buszuk, és beszélgetnek kicsit.
„És a családja?” – kérdezem. „Az nincs. De volt. Most egyedül vagyok” – válaszolja, aztán hirtelen elkomorul, és tudom, nem szabad tovább kérdeznem. Csendben vagyunk egy darabig. Simogatom a nyuszit, répát majszol. Aztán János bácsi beszélni kezd: „Elveszítettem a családom, a kislányom nevelőszülőkhöz került. Nem tudok róla semmit. Egyéves koráig gondoskodhattam róla, éppen akkor vették el őt, amikor a munkámat is elveszítettem.” Közben egy kisfiú jön megsimogatni a nyulat, olyan korú lehet, mint amilyen János bácsi lánya, tízévesforma. A nyuszi doboza mellett egy plüssteknős. Kiderül: János bácsinak igazi teknősei is vannak otthon. Mindig szerette az állatokat. Korábban is volt néhány kedvence, de elvették tőle az állatvédők, mondván, nem tud gondoskodni róluk. Pedig nem sok mindenkit láttam, aki ilyen szeretettel viselné gondját egy kisállatnak. „Sok örömem van benne. De igazán boldog csak akkor lennék – árulja el –, ha a lányom velem lenne.”

Ha szeretne segíteni János bácsinak, Nyuszó nagyon örülne egy kis alomnak, tápnak, szénának, salátának, illetve mindenféle nyúlnak való finomságnak. A Stadionoknál találhatja meg őket.

Talán megváltozhat az életem

Egy kisszéken ücsörög, és hatalmas rajzlapja fölé görnyed. Kezében egy pirinyó citromsárga pasztellkréta, mellette a földön egy aluljáró-feljárónyi hosszban csodaszép rajzok, gémeskutak, rózsák és szűzmáriák szép sorban kirakva, kavicsokkal súlyozva. István az Astoria aluljárójában rajzol reggeltől estig, mindennap. Leginkább tájképeket készít, és azt mondja, ha volna bőven rajzlapja, akár nyolcat-tízet is készítene egy nap alatt. Színes ceruza, por- és olajpasztell, szén és grafit a legfőbb kellékei. A képeket rendszerint a járókelők megrendelésére készíti, de persze megesik, hogy a megrendelők aztán nem jönnek el értük. István a képeken megelevenedő tájhoz hasonló vidékről, a Hortobágyról származik. Gyermekkora óta rajzol. Tizenhárom-tizennégy éves korában úgy érezte, van tehetsége hozzá, és elvégezte a képzőművészeti szakközépiskolát. „Akkoriban inkább virágokat rajzoltam, engemet nagyon megfogtak ezek, meg a szentképek, azokat az első sorba teszem, azokat tanultam meg rajzolni a legjobban – meséli. – Hiszek Istenben, talán ő sugallja azt nekem, hogy ilyen szépen sikerüljenek ezek a képek.”
Alighogy kipakolt, már rakodhat is össze. Jönnek a közterületesek. „Nem tudom, hogy miért csinálják ezt – mondja. – Szerintem a munkámmal a járókelőknek is örömet okozok, meg nem úgy koldulok, hogy leülök, és adjanak valamit, hanem megdolgozom a pénzért, elég súlyosan. Én napi tizenkét-tizennégy órát dolgozom.” Néhány hónapja az aluljáróból vitte el őt a mentő, infarktusa volt. István a kilencedik kerületben, albérletben lakik. Bár nem sokat fizet, nehezen tudja összegyűjteni a bérleti díjra valót. „Kérem Önöket, hogy némi apróval támogassák a hajléktalan művészetet – szerepel a felirat cirádás betűkkel egy rajzlapon. – Albérletre és a gyógyszereim kiváltására gyűjtök. Továbbá elfogadok téli ruhákat, rajzeszközöket. Köszönöm.” A férfi hét éve jött Budapestre. „Összevesztem a családommal – meséli. – Intézetben nevelkedtem, és nem úgy kezeltek, mint általában a szülők saját gyermekeiket. Tizenkét éves koromban ismertem meg a szüleimet, akkor, amikor már keresőképes lettem. Amikor tizennyolc éves koromban kikerültem az intézetből, megpróbáltam beilleszkedni a családba, de nem sikerült, pedig még bűncselekményeket is elvállaltam, hátha. Isten nevében ültem éveket. A börtönben is rajzoltam, és másokat is rajzolni tanítottam. Mire kijöttem, meghaltak a szüleim, és akkor otthagytam mindent. Otthon elhelyezkedni sem tudtam, meg az a helyzet, hogy laknom sem volt hol.”
DSC00066Ha netán marad egy kis pénze, István azt is a rajzolásra költi. Nemrég sikerült megvennie egy több tízezer forintos színesceruza-készletet. „Drága dolgok ezek, hiába, a művészet már csak ilyen – szögezi le –, de én őszinte vagyok, tegnap vettem két zsömlét meg tizenöt deka parizert, este bírtam megvenni, akkor lett rá pénzem, és az volt az egész napi kajám. Mert ugye az albérlet pénzéhez nem nyúlhatok hozzá, még így is van híja, hogy előteremtsem. Ha nem kerítem meg, akkor itt alhatok kint már megint. Legutóbb nyáron volt így, akkor nem is bántam, de azért most már jön a tél, és az Astoria a leghuzatosabb aluljáró, ezért nagyon nehéz. Itt vagyok mindig, hogy legyen egy kis pénzem. Hál’ Istennek nem iszom, hogy ne süllyedjek még lentebb. Megpróbálok innét felállni, és bízom abban, hogy Isten segíteni fog. Már nem is egyszer akartam megölni magam, két hónapja is elég csúnyán begyógyszereztem, de semmi bajom nem lett. Szerintem Isten még akar velem valamit. Szeretném, hogy felfigyeljenek rám. Én is olyan ember vagyok, aki vágyik arra, hogy értékeljék, és elismerjék a munkáját. Tán, ha Isten mellém állna, és találnék egy szponzort. Nem is kellene olyan sok az egészhez. Mennyi? A múltkor kiszámoltam, olyan száznegyvenháromezer. Akkor tudnék venni vásznat, olajfestéket. Van akvarellem, de olyan kevés a szín, hogy az nem emberi.”
István visszaül rajzolni, újabb tájképet készít. „Ez a tied lesz, drága” – mondja, és közben elmeséli, hogy most Munkácsytól A nap szerelmesét és az Aranyecsetet olvassa. Gyerekkorában már olvasta egyszer, és azt mondja, abból sajátította el a festészet tudományát. Kiugrik a kezéből a pindurka sárga pasztellkréta, egyenesen bele a csatornába. Ez volt az utolsó darabka. Azt mondja, nem olyan nagy tragédia ez, inkább attól fél, ha esik, és az esernyőkről a képekre hullnak a vízcseppek. Nagyon nem várja hát a telet, olyankor kevesebbet is keres. „Olyankor otthon maradok, egyedül élek, de el tudom foglalni magam – mondja. – Volt családom, de amikor bekerültem a börtönbe, elhagyott a feleségem, és a fiamat sem nevelhettem. Nincsenek barátaim, sokszor vagyok magányos. Ilyenkor Istenhez fohászkodom, hátha megváltozhat az életem.”

Ha tudna vinni Istvánnak rajzlapot, színes ceruzát, pasztellkrétát, esetleg vásznat, vagy megvásárolná valamelyik rajzát, nagyon boldog lenne. Az Astoriánál találkozhat vele.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..