Mózes, az egyiptomi – Jan Assmann előadásáról
Házi oltár: IV. Amenhotep, Nefertiti és három lányuk
(Berlin, Ägyptisches Museum)

 

Ehnaton fáraó – aki Krisztus előtt 1354 és 1336 között uralkodott – és Mózes tevékenysége között már régóta párhuzamokat véltek felfedezni a tudósok. Jan Assmann emlékezettörténeti vizsgálódásainak kiindulópontja az volt, hogy bár e két meghatározó személyiség nagyon hasonló működést fejtett ki, emléküket a későbbi korok mégis eltérő módon őrizték meg. Ehnaton személye, monoteista forradalma történelmileg igazolható, ám halálát követően utódai emlékének még az írmagját is igyekeztek kiirtani. Bár létezéséről egészen a XIX. századi felfedezésekig nem tudtak, az általa okozott vallási megrázkódtatás sok évszázadon keresztül megmaradt az egyiptomi tudat mélyén. Mózes ezzel szemben a hagyomány alakja, akiről azonban történelmi szempontból semmi nem mondató. Ugyanakkor Assmann nem arra kíváncsi, hogy mi történt valójában, hanem arra, hogy mi lett az ehnatoni reform emlékével.
Uralkodása alatt Ehnaton felszámolta a hagyományos egyiptomi vallást. A templomokat bezáratta, az istenábrázolásokat megsemmisíttette. Még ennél is nagyobb hatása volt azonban annak, hogy a régi ünnepeket is megszüntette. Az elvetett istenek helyébe a Nap kultuszát állíttatta. Mindennek hátterében az a meggyőződése állt, hogy még az időt és a fényt is a Nap hozza létre, minden élet ettől függ. Monoteista forradalmának volt alapja Egyiptomban, hiszen már előtte is létezett egyfajta kozmológiai monoteizmus, mely szerint létezik egy ős atyaisten, akitől minden származik. Ehnatonnál ez lett a Nap. Reformja szakított a mítoszokkal is. Míg a régi istenek bíróként is működtek és morális útmutatást is adtak, addig Aton, a kozmikus Nap nem mond ítéletet, egy­aránt süt jókra és gonoszakra. Róla csupán annyi mondható, ami tapasztalható. Az ember és az istenség között nincs interakció, az ember csupán fogadója a kozmikus energiának. Az új kultusszal az „itt” és az „ott”, az „egykor” és a „most” különbségét is felszámolták. Nem beszéltek már a teremtésről, megszűnt az isteni világ preegzisztenciája és transzcendenciája is.
Halála után feledésbe merült Ehnaton alakja, ám elfojtottan továbbra is ott élt az egyiptomi lélekben. A régi istenek elvetése akkora traumát okozott, hogy az egyiptomi emlékezet csak ezer év múlva reagált örökségére. Akkor került elő ismét forradalmának tapasztalata, amikor az Egyiptomot ért pusztítások és a monoteista átalakítás okozta megrázkódtatás között párhuzamokat találtak. Több későbbi történetben felfedezhető annak a traumának a nyoma, amelyet Ehnaton átalakítása okozott. A Bélpoklosok legendája és az Apokrif legenda a gizai piramisok építőiről egyaránt tartalmaz olyan elemeket, amelyek erre utalnak. Az előbbit Josephus Flaviusnál olvashatjuk, aki Manethón egyiptomi pap szövegét idézi művében. Az ebben szereplő Oszarsziph Manethón szerint felveszi a Mózes nevet. Más források is alátámasztják, hogy Mózes történetének bizonyos elemei az egyiptomi hagyománynak is részei voltak.

IV. Amenhotep (Kr. e. 1353–1336) már uralkodásának első évében felvette a Nap főpapja címet. Bár néhány évig még együtt tisztelte Amont, a többi istent és Atont, valószínűleg az ötödik évben „isteni sugallatra” szakított a régi istenvilággal, és a Nap kultuszát helyezte mindenek fölé.  Ebben az időben elhagyta Thébát, és Ahet-Atont (ma El-Amarna) tette meg fővárosának. Reformja többek között azért volt egyedülálló, mert Atont nem csak az egyiptomiak, hanem más népek istenének is tartotta. Ezt az egyistenhitet azonban nem vette át az ország egésze, még a fővárosban sem volt mindenki az új vallás híve. Tutanhaton trónra kerülése (Krisztus előtt 1333) után négy évvel visszatért a régi vallási gyakorlathoz, és nevét Tutanhamonra változtatta. Ő és utódai a későbbiekben Ehnaton minden nyomát igyekeztek eltüntetni. Ehnaton személye és tevékenysége mindaddig ismeretlen maradt, amíg El-Amarnánál 1887-ben elő nem került az első lelet a királyi levéltárból. E felfedezés jelentősége azért is páratlan volt, mert a kutatókat az egyiptológia tudományának kezdeteitől foglalkoztatta, hogy vajon a politeista egyiptomiak hitvilága mögött meghúzódhatott-e egy ős-monoteizmus?

 

De mi kapcsolja össze Ehnatont és Mózest? Assmann kutatásai során átvizsgálta, hogy az egyiptológia, a bibliakritika és a vallástörténet képviselői milyen eredményre jutottak ezzel kapcsolatban. Végkövetkeztetésként megállapította, hogy mind Ehnaton, mind Mózes egyfajta ellenvallást hozott létre. Míg az előbbi a hagyományos egyiptomi hitvilággal fordult szembe, addig az utóbbi az egyiptomi kultusz összes jellemzőjét elvetette. Assmann meglátásait ­Mózes, az egyiptomi című könyvében magyarul is olvashatjuk.
Vajon Mózes Ehnaton követője volt, ahogyan azt sokan, köztük ­Sigmund Freud is állította? A bibliai monoteizmus is egy Istenről beszél, ugyanakkor Assmann szerint a Tórában két hagyomány található. Az első a teremtő Istent helyezi a homlokterébe, akivel szemben az emberiség áll. Alakjához a megértés és a belátás tartozik. A Második törvénykönyv és a Számok könyve inkább arról beszél, hogy Jahve, az Isten megszabadította a népet. Itt a hangsúly a kiválasztáson van, Isten ugyanis ráhelyezte pecsétjét a népre, amely hűséggel tartozik neki. Ennek azonban csak akkor van értelme, ha adott a lehetőség a hűtlenségre, vagyis más istenek is vannak. Mózes monoteizmusa nem kozmológiai, az ő istene a szabadító Isten. Láthatatlan, de beszél és előírásokat közöl. Mózes egyistenhite soha nem lett elfojtás áldozata, tanítása csupán hanyagságból merült feledésbe. Ebben az összefüggésben érdekes a Királyok könyvében 2,27 leírt történet, mely szerint Jozija király idejében, a templom felújítása közben megtalálták annak falában a Törvény tekercsét. Jozija ugyanúgy tisztogatásba kezd, mint Ehnaton: megszünteti a többi isten kultuszát.
Assmann előadásában többször kitért Sigmund Freud meglátásaira. A pszichológus szerint – aki több művében is foglalkozott Mózes és az egyistenhit kérdésével – az egyiptomi Mózes az ehnatoni vallást adta át az izraelitáknak, akik később megölték őt. E tettüket elfojtották, emléke pedig bűntudattá alakult. Mózes meggyilkolását tehát nem felejtették el, hanem a tudat mélyére száműzték. A felejtés megszabadított volna, az elfojtás azonban megőrizte a trauma emlékét. Freud a trauma – elhárítás – lappangás – neurotikus megbetegedés folyamatát véli felfedezni a zsidó nép karakterében. Mózes meggyilkolása ugyan­akkor egy másik, hajdanvolt bűnt is megidézett, méghozzá az ősapa megölését. Ez az elfojtott tett ismét felszínre került – ellenállhatatlan és neurotikus formában (Neh 9,26; Iz 53,5; Mt 23,37; Apcsel 7,52–53).
Jan Assmann szerint tehát Ehnaton történelmi személye feledésbe merült, vallási forradalmának traumatikus emléke azonban megmaradt. Mózes alakja az emlékezet része volt, megölésének emlékét pedig el akarták felejteni. Egyiptomban az elvallástalanodástól féltek, Izraelben pedig a száműzetéstől, amely próbára teszi a nép hűségét. Később mindkét félelem beigazolódott.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..