Mészáros Ákos

Gróf Batthyány Gyula művészete

Egyéni utakat járunk az életünkben, amelyek mások számára nem követhetők. Így van ez a művészek esetében is. S vannak különleges festői életművek, amelyek nehezen sorolhatók be egyetlen stílusirányzatba. Gondoljunk csak sokak által jól ismert művészekre, például Van Gogh egyéni hangvételű képi világára vagy a magyarok közül Tihanyi Lajos munkásságára. Ők annak idején egyáltalán nem voltak népszerűek, ma már azonban teljesen elfogadottnak számítanak, nemcsak a műtörténészek, hanem az érdeklődő nagyközönség számára is.

Batthyány Gyula (1887–1959) festői pályája, képeinek hangulata, vizuális megfogalmazásai szintén nagyon eltérnek a kortársaira jellemzőktől. Nem követte korának posztimpresszionista stílusát vagy a két világháború közti időszakban az avantgárd irányvonalát. Kieselbach Tamás azt írja róla: „Ekkora vizuális erő, ilyen komponáló- és rajzkészség, ennyire önálló világ mellett nem lehet elmenni elismerő szó nélkül, fensőbbségesen legyintve egyet a hazai műtörténeti kánon könnyen betanulható formuláira hivatkozva. A világ gazdag, sokrétegű, rengeteg »érvényes« olvasata van, így hát felesleges és káros bezárkózni egy magunkra erőszakolt, egydimenziós értékrendbe. Hogy ami szürke, ami darabos, ami szomorú, vagy ami redukált és konstruktív, az érték, s ami érzéki, áradó, színes és dekadens, az talmi, felszínes, sőt: giccs.”

Somogyi József szobrászművészt egyszer arról kérdezte D. Fehér Zsuzsa a TV Galériája című műsorban a hetvenes években, hogy mi a titka egy szobor sikerének; vajon mitől szerethető egy köztéri szobor? Somogyi válasza nagyon egyszerű volt: „A jó szobor varázslatos.” Igaza volt a mesternek, mert a felismerhetőség, a realizmus vagy bármilyen stílus önmagában még kevés, kell, hogy legyen benne valami, ami megragadja az embert. A jó szobor a köztéren megállítja a nézelődőt, hat a befogadóra. Még csak nem is a méret a lényeg, hiszen a belső arányok számítanak. Gondoljunk csak a Leonardónak tulajdonított – a Szépművészeti Múzeumban őrzött –, alig negyvencentis lovas szoborra: aligha kétséges, hogy ez a mű monumentális. Kim Ir Szen egykori észak-koreai pártvezető negyvenméteres szobra Phenjanban pedig első ránézésre milyen kicsinek látszik, jóllehet nem sajnálták belőle a bronzot. Ha nem látnánk a róla készült fotókon a sok apró embert a monumentum körül, fogalmunk sem lenne a valódi méretéről.

Scheiber Hugó festőművész életműve

„Tudod, fiam, a művészélet göröngyös pálya” – mondta időnként jó anyám ifjúkoromban, amikor még festő szerettem volna lenni. Időnként feltűntek Szombathelyen, ahol a nyarakat töltöttük az ötvenes-hatvanas években, szegényes ruházatú vándorfestők, akik viszonylag olcsón kínálták kisméretű, általában nem túl kvalitásos olajképeiket. Szüleim vettek is tőlük rendszeresen egyet-egyet, ezzel is kicsit segítve ezeket a fiatalembereket. Valóban nem garantálható előre semmi, a siker, az elismerés bizonytalan. A tehetség önmagában nem elég, ki is kell bontakoztatni a bennünk rejlő képességeket. Szőnyi István gyakran mondta tanítványainak, hogy a szorgalom, az útkeresés, a gyakorlás mennyire fontos dolog a művésszé válás rögös útján, és ne feledkezzünk meg talán a legfontosabbról, a szerencséről, mert jaj nekünk, ha elkerül bennünket.