Képek két kiló gyulai kolbász áráért…

Scheiber Hugó (1873–1950) különös alakja a magyar művészembereknek. Már külseje is figyelemre méltó, karaktere, zömök alkata, kopasz feje, dülledt szeme összetéveszthetetlen. Első ránézésre nem mondhatnánk, hogy megnyerő, urambocsá! jóképű ember lett volna (ámbár ez ízlés dolga, azonban az látható, hogy aligha róla mintázták később James Bond figuráját). Rá is játszott erre rendesen, rengeteg önarcképet festett, rajzolt. Nagy, kövér feje, szájából kilógó szivarja arcvonásainak egyáltalán nem előnyös oldalát mutatják. Mintha csak a csúnyát kereste volna saját magában is.

Scheiber számára a pesti aszfalt, a városi kőrengeteg, a gangos bérházak jelentették az élet mindennapjait. Azt a tipikus pesti zsidót testesítette meg elmaradhatatlan mappájával, aki a kávéházakban és a város forgatagában találta meg mondanivalóját. Gyakorlatilag állandóan anyagi gondokkal küszködött. „Pesten mindenki ismeri piros képű, köpcös alakját, ahogy szájából kilógó szivarral, örökösen izgatottan, nagy mappával a hóna alatt, rohan az aszfalton, és keresi a vevőt.” Így jellemezte egyik leghűségesebb támogatója, Barcs Imre hírlapíró 1933 telén.

A Kieselbach Galéria nemrégiben nagyszabású kiállítást rendezett Scheiber életművéből, sokoldalúan bemutatva a talán még ma is kevéssé ismert és népszerű, de láthatóan nagyon is kvalitásos művészt. Scheiber megismerését az is nehezíti, hogy az úgynevezett modern művészet útját járta. A modernizmushoz kapcsolódó irányzatok már a kezdetektől bajosan jutottak el a művészetet szerető közönséghez. Az avantgárd stílusirányzatai korántsem mindig csak a szépet akarták megmutatni nekünk, sőt a XX. század háborúkban és egyéb tragédiákban bővelkedő évszázada erős nyomott hagyott a művészek lelkében is. Ahogyan Kepes György könyvének címe is mutatja: A világ új képe bontakozott ki a múlt század első felében. Fontos lett a megismerés, a dolgok, tárgyak és élőlények, különösen az ember analitikus ábrázolása, intimebbé vált a megközelítés. Ezt a célt szolgálta a kubizmus, az expresszionizmus vagy a szürrealizmus is.


Scheiber portréi között számtalan kis síkokra felbontott, kubista hangulatú képet találunk, amilyen például Babits Mihály arcképe. Persze tájképei között is bőven találunk ilyeneket. Egyik nagyon jelentős festménye a Villamoson című, ahol egészen sajátosan erőteljes, harsány színekkel mutatja be a mozgó jármű hangulatát.

Az első világháború idején katonaruhában még senki sem gondolta volna, hogy mi vagy ki lesz belőle. Scheiber a háború alatt lett igazi művész. A kizökkent időben minden korábbinál több lehetősége jutott a festésre: a front közelében és a hátország laktanyáiban töltött évek alatt, önarcképek és portrék tucatjainak megfestése közben alakította ki jellegzetes, expresszív alkotói stílusát. A „nagy háborúban” készített ceruzarajzait a Hadtörténeti Múzeum őrzi, dokumentumértékük sem csekély: az ábrázolt katonák életrajzát, történetét is ráírta a lapokra a művész.

A nemzetközi avantgárd egyik legnagyobb hatású propagandistája, a lap- és könyvkiadót fenntartó, valamint a berlini Der Sturm Galériát vezető Herwarth Walden közel fél évtizeden keresztül kiemelkedően fontos szerepet játszott Scheiber életében. 1923 végén ismerkedtek meg Budapesten, s Walden – Kádár Bélával együtt – meghívta őt bemutatkozni legendás galériájába. A húszas években rendezett kiállítások sora, a közös tárlatok Moholy-Nagy Lászlóval vagy éppen Kurt Schwittersszel önmagukban is hatalmas jelentőséggel bírtak, de talán még fontosabb volt a Waldennel kialakított termékeny emberi viszony, mely – Kádár Béla közel harminc év távlatából megfogalmazott találó mondata szerint – egyben „az egész világgal jelentett kapcsolatot”.

Támogatók, mecénások nélkül a művészvilágban nem nagyon lehet létezni. Kellenek az önzetlen műértők, gyűjtők, akik rendszeres vásárlásaikkal legalább időnként valamiféle jövedelmet biztosítanak a művészek számára. Ilyen ember volt Scheiber életében Antal Lajos orvos, egyetemi magántanár. 1930 körül találkoztak először a József körút és a Népszínház utca sarkán álló Simplon kávéházban, amely azokban az esztendőkben Budapest egyik szellemi központjának számított. Antal sokat vásárolt Scheibertől. Elsősorban nem valamiféle eszményi kollekció vezette, inkább a festőhöz fűződő barátság motiválta. Nemcsak magát, hanem szüleit, feleségét és gyermekeit is lefestette Scheiberrel. Jó szemmel és rendszeresen vásárolt a művész legendás mappájából is. S az orvos-mecénás egyik gyermekének halála után, a vigasztalás szándékával készült a Piéta című kép is.

Scheiber Hugó gyerekkorától haláláig a VII. kerületben, a Kertész utca 22. szám alatti gangos bérház második emeleti, udvarra néző lakásában élt. Sosem házasodott meg. Csaknem mindennap elsétált a pesti művészek közkedvelt találkozóhelyére, a lakásától százhetvenhat lépésre lévő Fészek Klubba. Ismerősei szerint itt, kedvenc asztalánál ülve, elmaradhatatlan szivarjával a szájában megbékélt a világgal.

Életműve 1945 után évtizedekre szinte teljesen feledésbe merült. Ezzel párhuzamosan képeinek ára a hetvenes évek végéig magyar viszonylatban is rendkívül alacsonynak számított. Jellemző részlet derül ki egy szerencsésen fennmaradt dokumentumból. 1965-ben a festő testvére, szorult anyagi helyzete miatt eladásra kínálta a Scheiber-hagyaték jelentős részét. A megmaradt vételi jegy tanúsága szerint az akkoriban egyeduralkodó műkereskedelmi cég, a Bizományi Áruház Vállalat harmincöt festményért összesen négyezerötszáz forintot adott. Ez nagyjából annyit jelent, hogy egy Scheiber-kép a hatvanas évek közepén átlagosan két kiló gyulai kolbász áráért cserélt gazdát.

Fotó: Mészáros Ákos