Városi dalnok

– 1966 és 1970 között jártam a pannonhalmi bencésekhez. Az egyik első élményem a megérkezésünk utáni napon történt. Akkoriban óriási, húszágyas hálószobákban aludtunk, amelyek zsúfoltsága ugyan nem tetszett, de rögtön összebarátkoztam Szepesy Lacival, akivel csavarogni kezdtünk az ismeretlen épületben. A bejárattal szemben lévő Jeges Teremből valahogy kijutottunk a teraszra, majd onnét a Teleki terembe, ahol egy príma hangversenyzongora várt ránk. Megmutattuk egymásnak meglehetős vehemenciával, hogy ki mit tud – Beatles, Rolling Stones, Illés-dalok dolgában –, mikor a folyosó felőli zárt ajtóban kulcs csikordult. Luif Otmár atya állt az ajtóban, s döbbenten kérdezte, hogy kerültünk ide, mikor mindkét ajtó zárva volt. Meglehetősen megszeppentek lehettünk, de a terasz felé vezető, nyitva maradt ajtókra mutatva kimentettük magunkat. Otmár atya – akiről később kiderült, hogy ő a gimnázium igazgatóhelyettese és főprefektusa – jelezte, hogy efféle muzsikára inkább az alagsori zongoratermek hangszerei volnának alkalmasabbak, amiket aztán meg is mutatott nekünk. Jólesett, hogy ez a később közelebbről is megismert szigorú ember ilyen nyitottsággal kezelte a tiltott helyen tiltott gyümölcsöt ízlelgető, zöldfülű elsősöket. Szóval nem lettünk leteremtve, hanem útbaigazítást kaptunk. De ugyanezt a bencés bölcsességet, pedagógiai érzéket és empátiát tapasztaltam tanáraimmal és az idősebb atyákkal kapcsolatban is. Életre szóló élményt jelentett Pannonhalma, a bencés szellemiség, melyből a mai napig sokat merítek. Minden tudásomat itt alapoztam meg. Mélyen belém ivódott a gregorián szeretete, mely nyilván a zenémben is megjelenik. Telente elvonulok Pannonhalmára vagy újabban Bakonybélbe alkotni, elmélkedni. Ez is a „bencés örökségem” része.

Hogy „fuzionálható” a gregorián a népzenével és a világzenével a Makám-dalokban?

– Ha szó szerint értjük a világzene fogalmát, akkor a gregorián maga is világzene. Én olyan szerzeményeket értek a világzenébe tartozónak, amelyek komponáltak s többkomponensűek. A 9 Colinda című lemezünkben például az archaikus magyar népzenén kívül balkáni és indiai hatások is „kihallhatók”.

Az „ŐsMakám” 1984-es formációja is színpadra lépett a december 21-i lemezbemutató koncerten, ahol a Vízóra, a Siratófal vagy az Indák című számokat is játszotta a zenekar, erősen indiai, arab, perzsa, helyenként afrikai áthallásokkal.

– Az afrikai forrásra Kurtág György hívta fel a figyelmemet, mikor kezdő zeneszerző koromban fogadott. Tanulni szerettem volna nála, de azt tanácsolta, hogy járjam a – már alakuló – saját utam. Többek között a Szaharán túli afrikai zenék felé irányított. A pigmeus énekeket, hoketuszokat kedveltem meg leginkább, melyek hatása biztosan érezhető a saját zenémben is. A másik nagy impulzus az indiai zene volt. Ravi Shankar akkoriban egyre ismertebbé vált nálunk is, és az ő magyar tanítványánál, Kozma Andrásnál kezdtem el (bal kézzel) szitározni tanulni – és ő vezetett be az észak-indiai klasszikus zene világába is. Ez a balkezes hangszer ma is az ágyam felett lóg a falon. Hamar rájöttem: az indiai zene egész embert, teljes elhivatottságot kíván. Én pedig már sejtettem akkor, hogy milyen irányokba szeretnék továbbindulni… Kezdetben a Makámmal kizárólag hangszeres darabokat játszottunk, másfél évtizedig. Utána kaptam a felkérést, hogy komponáljak dalokat Lovász Irénnek. Őt követte énekesként Bognár Szilvia, aztán Palya Bea és Szalóki Ági. Dolgoztunk még Lázár Erikával, Hornai Zórával; most Korzenszky Klára a vokalistánk, de sokan mások is megfordultak a zenekarban.

Számvetéssel tekint az elmúlt harminc évre?

– Igazán nagy számvetés nem történt, de természetesen sok mindenen elgondolkodtam. Például azon, hogy a név és jómagam megmaradtunk, de ez a harminc év négy teljesen különböző tagságú zenekart jelentett. A decemberi lemezbemutatón az 1984es verzió újra színpadra lépésének kifejezetten örültem, mert húsz éve nem játszottunk együtt. A Napének a harminc év anyagából készült, igyekeztem mindenkit „megszólítani”. Tizenhét lemez közel tizenhét órás anyagából nem volt könnyű másfél, kétórás műsort szerkeszteni. A lemezen s a koncerten is visszafelé haladtunk az időben, a legújabb dalokkal kezdődött, és a hangszeres korszak darabjaival fejeződött be.


Mekkora része van zeneszerzői munkájában a tudatosságnak?

– Tudatosság és ösztönösség egyszerre jellemez az alkotásban. Az indulás mindig ösztönös. Az első impulzusokat szinte „az égből kapjuk”, ehhez hozzá kell tenni az embernek a magáét. A tudatosabb építkezés akkor következik, mikor már megvannak a nagyjából kész motívumok. Egyszerre több anyaggal foglalkozom, általában addig, míg lemez nem lesz belőlük. Most épp három kiadvány munkálatai folynak, és mindnél csak a végső simítások vannak hátra. Az egyik Weöres Sándor Rongyszőnyegéből való válogatás. Igyekeztem olyan verseket megzenésíteni, amelyeket az „elődök” még nem dolgoztak föl. A másikban Petri György szerelmes és halálverseire szereztem zenéket. A harmadik pedig legyen meglepetés 2015 karácsonyára.

Kinek írja a dalokat?

– Munka közben nem szoktam azon gondolkodni, hogy ki lesz a befogadó, elsősorban az a fontos, hogy nekem tetsszen. Aztán természetesen jönnek a barátok és kritikusok, akiknek a véleményét kikérem. Első és legfontosabb kritikusom, akinek először mutatom meg a munkáim, s aki a múzsám is, a feleségem.

Zeneszerzőnek vagy előadóművésznek tartja magát?

– Pannonhalma után villamosmérnöki diplomát szereztem, majd klasszikusgitár- és – a szitár révén – észak-indiai klasszikus zenei tanulmányokat folytattam, s voltam a kántorképző hallgatója is. A mai napig ugyanolyan intenzíven érdeklődöm az irodalom és a képzőművészet iránt, mint régen, és pár éve Legolcsóbb mozi címmel megjelent egy kis verseskötetem az Új Forrásnál. Ezen munkáimban is első kritikusom a feleségem, aki képzőművészként szigorúan és jó ízléssel ítél. Évekig inkább zeneszerzőnek tartottam magam, de az utóbbi időben ez megváltozott – többek között az ő unszolására is. Három évvel ezelőtt a Hagyományok Háza igazgatója, Kelemen László felkért egy szólóestre. Fél év alatt születtek meg a Robinzon Kruzo dalai. Más karakterűek, mint a Makám korábbi lemezei, inkább a városi dal vonulatába tartozónak vagy egy általam kreált kifejezéssel élve „urbán etnónak” hívnám őket. Szeretek a városban élni, bár a természet közelsége is lételemem. Tizennégy éves koromig éltem Tatabányán, ahol karnyújtásnyira volt a mező, a hegy, a természetélmény Tatabánya iparváros létének dacára megvolt. Aztán Pannonhalmán is elérhető volt mindez. A Kruzo-dalok egy városi ember helyzetjelentései.

Milyenek egy művészcsalád hétköznapjai?

– Dinamikusak… Amúgy természetesen nagyon jó együtt, nem véletlenszerűen választjuk a házastársunkat. Teljes mértékben támogatjuk egymást az alkotói munkában, mely hozzáállás aztán a gyerekekre is továbbhagyományozódott. Eszter lányomnak Krulik Kvartett néven saját vonósnégyese van, Ábel fiam tavaly végzett a MOME-n, kisebbik fiam, Marcell pedig ugyanitt harmadéves.

A sokféle mulandó dolog között mit tart maradandónak a művészetben?

– Semmi sem maradandó. Minden elporlad. Az idő is. A törekvés, hogy megszólítsuk az égieket, talán ez az egyedül fontos. De lényeges az is, hogy itt és most közöljük kortársainkkal mindezt.

Fotó: Krulik Marcell Benjámin