Az első világégés a Várkert Bazárban – Amint beléptem a kiállítótérbe, azonnal magával ragadott az a két életnagyságú, viaszból készült lovas katona, „akik” az első teremben fogadják az embert. Teljesen élethűek, annyira, hogy titokban megbirizgáltam az egyiknek a kezét, de hál’ Istennek nem mozdult.
Önkéntes ápolónőként hősi halált halt az 1956-os forradalomban – Egy kedves arcú, szép fiatal lány néz ránk erről a kissé homályos fényképről. Magyar Katalin tizenhat éves volt 1956-ban, láthatóan tele reményekkel, fiatalos nyíltsággal. A budapesti Képző- és Iparművészeti Gimnázium tanulója volt, úgy élt, mint a legtöbb diáklány, egészen addig, amíg egy orosz harckocsi géppuskása a pesti utcán orvul le nem lőtte. A magyar forradalom és szabadságharc egyik legendás hőse volt. A belvárosi harcokban áldozta fel életét a forradalom utolsó napjaiban.
Szórakozás a létező szocializmus idején – A fiatalok életének minden korban természetes velejárója, hogy keresik egymás társaságát, barátokat, haverokat akarnak szerezni, és a fiúk persze lányokkal is szeretnének ismerkedni. Erre kitűnő lehetőséget jelentettek az egyetemi klubok. Az 1970-es évek elejétől szinte minden hétvégén megfordultam valamelyik ifjúsági szórakozóhelyen. Rendszeresen jártam a műegyetemi kollégium akkor Várnak nevezett klubjába. Jól emlékszem, szombatonként Tolcsvayék játszottak. Az akkor még öttagú együttes – a Fonográf megalakulása előtt – a Csak egy kék színű virág című dallal indított minden alkalommal.
Száztíz éve született Kozmutza Flóra – A XX. század elismert költője, írója és közszereplője volt Illyés Gyula. Feleségéről, Flóráról azonban kevesebbet beszélnek, legtöbbször József Attila egykori szerelmeként, múzsájaként szokták emlegetni. Ő gépelte férje kéziratait, tartotta a kapcsolatot szerkesztőkkel, kiadókkal, mindeközben családjuk szoros barátságot ápolt ismert emberekkel, írókkal, költőkkel és más közéleti emberekkel. Az Országos Széchényi Könyvtár Mert szemben ülsz velem… címmel remek kiállítást rendezett Kozmutza Flóra ennél sokkal gazdagabb életéről és a gyógypedagógia területén végzett jelentős tevékenységéről, bemutatva rengeteg eddig még nem publikált dokumentumot, kéziratot a könyvtár és a Bárczi Gusztáv Gyógypedagógiai Főiskola anyagából, illetve a család hagyatékából.
Sajdik Ferenc a budapesti Cultiris Galériában – Vajon ki az a Festéktüsszentő Hapci Benő? Ember, állat – vagy valaki más? Tömzsi test, csökevényes kezek és lábak jellemzik ezt a kis egyszerű lényt. Bárki legyen is ő, mindenképpen mulatságos, arca, krumpliorra, egész kis fazonja jókedvre deríti az embert.
Az idén nyolcvanöt éves, Kossuth-díjas Sajdik Ferenc karikatúráiból rendezett kiállítást a budapesti Örkény István Könyvesbolt galériája.
Ha két rendkívüli ember találkozik, fantasztikus dolgok jöhetnek létre. Így volt ez akkor is, amikor Wim Wenders német filmrendező rájött, hogy a brazil származású fotós, Sebastião Salgado nemcsak fényképezni tud megindítóan, hanem beszélni is. Moziba a legtöbbször azért megyünk, mert szórakozni, kikapcsolódni vágyunk. A Föld sója legalább kétórás, a szó megszokott értelmében semmiképpen sem szórakoztató dokumentumfilm. A világ legsúlyosabb kérdéseit veti fel, például azt, hogy milyen is az ember.
Csontváry gyűjteményes kiállítása a budai Várban – „Csontváry megállt a Japán kávéház ajtajában, a művészasztal felé fordulva mereven kinyújtotta karját az őt vidáman üdvözlő művészek felé, s néhány egészen rövid mondatot hallatott. Mint valami isteni kinyilatkoztatást. Reggel az újságban olvasta, hogy I. Ferenc József, a császár és király, akit ő mindenekfölött tisztelt, megbetegedett. Most bejelentette: – Elküldtem a sürgönyt: »Királyt kitenni a napra, Csontváry«” – emlékezik Herman Lipót Művészasztal című könyvében. A távirat szövege egy rendkívüli ember üzenete volt a császárnak, amely tömören és lényegre törően jellemezte a festő művészi hitvallását, képeinek legfontosabb témakörét.
Az ember természetes vágya, hogy ne múljék el nyomtalanul. Valamit hátra akarunk hagyni, ami ránk emlékezteti az utókort. Üzenetet szeretnénk küldeni ismerősöknek és ismeretleneknek. Néha elég egy monogram, mellé egy évszám, esetleg valami illusztráció, egy kis figura, vagy például egy szív két névvel: egykori szerelmesek emlékezete. Az utca mindenkié, és ahol sokan megfordulnak, ott érdemes a nagyközönség elé tárni közölnivalónkat. A plakátokon kívül sokaknak elsőként nyilván a manapság mindenfelé felbukkanó, spray-vel készített graffitik jutnak eszükbe. Ennél azonban létezik egy sokkal régebbi módszer is az utcai közlésre: ez a véset, felirat a falra, a házakat borító téglákra.
