A vallását tartó, vallásának lelkiségét komolyan vevő hívő folyamatosan akarja dicsérni istenét. Az áhítat és az erkölcsiség megszakítás nélküli fenntartása az emberiség nagy kultúráinak közös irányú törekvése. Ugyanakkor az állandóság biztosítására különböző megoldásokat találtak a nagy vallási hagyományok.
A húsz esztendővel ezelőtti politikai fordulatot követően, amikor az egyházak újrarendezhették soraikat, minden katolikus egyházmegye pasztorális tervet készített, szinódusokat tartott. Az egyházmegyék aktívabb papjaiból és a különböző lelkipásztori területek civil képviselőiből összeállított bizottságok szövegeket fogalmaztak és vitattak meg, majd a főpásztorok hivatalosan is kihirdették a határozatokat, megáldották az ajánlásokat.
Arra a kérdésre, hogy mi volt előbb, a tavasz vagy a feltámadás, egyértelmű a válasz: a tavasz. Hiszen a természet a teremtés ajándéka, a feltámadás pedig a megváltásé. A tavaszt mégis a feltámadás napfelkeltének derengésében és ragyogásában szemléli és próbálja érteni az emberiség. Igen, nem csak a kereszténység és nem csak a hitét elevenen élő, hitéből élő ember.
2010. május 10. óta az ENSZ közgyűlése új nemzetközi tavaszünnepet iktatott be a világ színes kulturális kalendáriumába: a Norouz napot. Döntését azzal indokolta, hogy ezt az ünnepet mintegy háromszázmillió ember csaknem háromezer éve ünnepli a földkerekségen.
Az idő szakaszolása a vallásokban, így a kereszténységben is szorosan összekapcsolódik a hívő elkötelezettség megerősítésének és közösségi elfogadásának rítusaival, amelyeket már a korai egyház pontosan és körültekintően rögzített. A hitet kereső és hitre jutott személynek az első igazán jelentős határ, a keresztség eléréséig a katekumenátus útját kellett végigjárnia.
A szavaknak is sorsuk van, mert az embernek is sorsa van, és a szavak az ember szavai. A vallások szent világa elsősorban ott találkozik a kultúra profánnak tartott területeivel, ahol a viszonyok kialakítása, megőrzése és megváltoztatása a feladat. Ekkor a vallásból erő és hatalom árad, mert ezt igényli a kor, a helyzet. Épületek, országok, birodalmak csak úgy jöhettek létre és úgy maradhattak fenn, hogy az érdekellentétek között a nagyobb erő diadalmaskodott, és megszerezte a döntés és végrehajtás hatalmát.
Isaac Asimov, az amerikai sci-fi irodalom egyik legnagyobb alakja 1953-ban jelentette meg híres trilógiájának első kötetét, az Alapítványt, s ezt követte az Alapítvány és Birodalom, majd a Második Alapítvány. Az Alapítvány olyan társadalom, amelyet bizonyos tudás, az abból való részesedés és az ahhoz való hozzájutás irányít. Ma azt mondanánk: tudástársadalom.
René Girard francia történész-filozófus azt írja egyik könyvében, hogy az emberiség kultúrtörténetét annak mentén is le lehet írni, hogy a különböző korok hogyan bántak az áldozatokkal. Véleménye szerint az áldozat státusza a történelem folyamán megváltozott. Az áldozatok iránti aggodalomra egyetlen nagy „ősi” kultúrában sem találunk nyomot.
Az idősebbek még emlékezhetnek az általánosan kötelező iskolai hitoktatás megszüntetésére, a náluk valamivel fiatalabbak viszont aligha tudhatják, miről van szó. A gyermekeiket iskolába kísérő még fiatalabbak pedig azzal találkoznak, amiről szüleiknek fogalmuk sincsen, s amit nagyszüleik már majdnem teljesen elfelejtettek.
