Ritmus

Már a Nagy Konstantin előtti szabályok számos teljesítési szakaszt határoztak meg. E szabályoknak több értelmük is volt. Az üldözés idejét élő egyháznak meg kellett győződnie arról, hogy Krisztus követésének igénye valódi-e, de ennél sokkal fontosabb volt annak a ritmusnak az őrzése, amelynek révén a személy egyre beljebb kerülhetett, megérhetett az elkötelezettség komoly vállalására és ennek közösség előtti tanúsítására.

A keresztséget követően ugyan a hívő teljes jogú tagjává vált a közösségnek, de feladatvállalási lehetőségeit a neofitákra vonatkozó szabályok irányították. Ezekre különösen a konstantini fordulatot követően volt szükség. Ekkor a kereszténység a katakombákból kijőve a Római Birodalom engedélyezett, majd hivatalos vallásává vált. Az addigi üldözött egyházból a császár szövetségesévé és az egész birodalom számára jelentőssé vált szervezet létesült. Az üldözöttség korszakában az egyházhoz csatlakozás komoly kockázattal járt, a fordulatot követően viszont karriert ígért. Látván ezt az egyház felelősei, a neofiták számára is előírásrendszert alakítottak ki, amelynek betartására kötelezték a püspököket és a papokat. Érzékelték ugyanis, hogy „szükségből vagy más okok kényszerítéséből” némelyeket megfelelő előkészület nélkül megkereszteltek, és utána megfelelő felkészülés nélkül pappá vagy akár püspökké szenteltek. A nikaiai zsinat (325) ezért megtiltotta, hogy a hitre térést követően rövid tanulás után, a keresztséggel egyidejűleg pappá vagy püspökké lehessen szentelni valakit. Indoklásként pedig pontosan a megfelelő ritmus megtartásának szükségességével érvelt: „A tanuláshoz időre, a keresztség után pedig próbatételre van szükség.” A szerdikai zsinat (342 körül) pedig még pontosabban szabályozta azok egyházi karrierjét, akik a római társadalom elitjéhez tartoztak: a gazdagokét és a főméltóságokét. Nekik is át kellett jutniuk a fokozatokon és a próbákon, és bizonyítaniuk kellett, hogy méltók a tisztségekre. „Nem illik, sem az egyházfegyelem, sem a jó ízlés nem tűri, hogy vakmerően járjunk el. Az erkölcsöket csak hosszú idejű próba tudja világosan megmutatni” – írja e zsinat.

A kelet-(közép-)európai társadalmakban élő részegyházak számára a szocializmus utáni rendszerváltás hasonló korszakot és kihívásokat jelentett, mint az üldözöttség korát leváltó konstantini fordulat. Az egyházba tartozás korábban szemben állt a társadalmi karrier érdekeivel, a fordulatot követően viszont az egyházi karrier egyben társadalmi karriert is jelentett. Húsz évvel a rendszerváltást követően gyakran komoly pozíciókba került neofitákkal találkoznak azok, akik az üldözöttség korszakában kockázatokat vállaltak, hátrányokat is szenvedtek. S ilyenkor mintha visszájára fordulna az egyházi logika, s nem a neofitáknak kell igazolniuk erkölcseiket és hűségüket, hanem ők követelnek igazolást. A keresztény közösség pedig lassan elveszíti tájékozódó képességét, mert nem tudja világosan szétválasztani az egyházi karriert a politikai karriertől. Ezek miatt érdemes újraolvasni és újra megfontolni az ősegyház neofitákra vonatkozó rendelkezéseit, és törekedni az élet, a közösség és a hit ritmusának megtalálására és megőrzésére.