Új helységnév a nemzetközi művészettörténet térképén
Igaz, ami igaz – a napsütötte paprikaváros iránti olthatatlan és viszonzatlan odaadásunk sem tehet bennünket oly elfogulttá, hogy az itáliai reneszánsz fellegváraival együtt emlegessük Klebelsberg „Tisza-parti Göttingáját”, vagy ahogy Mikszáthék, Gárdonyiék korában nevezték: a „magyar Moszkvát”. Ezúttal mégsem bocsánatos, lokálpatrióta túlzással élünk. A napokban kezünkbe került reprezentatív képeskönyv – Zombori István /szerk./: A szegedi Angyali üdvözlet festője. Móra Ferenc Múzeum 2011) csakugyan odakanyarítja a szőke folyam szegletétszigetét a reneszánsz műtörténet térképére.(Szabó Tamás
Ne szépítsük a helyzetet: az olasz cinquecento lázas teremtőmunkájának zsivaja; Michelangelo vésőjének koccanása vagy a Raffaello festőműhelyét lakályosabbá tévő lantjáték mégoly távoli csábításként sem hallatszott el a magyar alföldig. Aki-kiloccsanásai révén országrészeket birtokló Tisza fordulatában épült vár minaret-tornyából ekkoriban Allah dicséretére hívogatott a müezzin ábrándos kántálása. „Sánta” Ibrahim, a szandzsákbég éppolyan egykedvűséggel szítta nargilépipáját, aminő közönnyel küldött pallos alá bárkit, aki elégedetlenkedni merészelt a Legmagasabb Porta ellen. A megmaradt lakosság élelmesebbje török kaftánt öltött, úgy boldogult a kolostoros Szeged helyén termett bazárvárosban, a köznép tovább pákászott-madarászott, kijátszva a turbános új urak kénye-kedvét – élt ki-ki, ahogy lehetett. A menyecskék papucsaikkal tanították móresre a cicázó basát, Hóbiártot fölsővárosi szőlőskertjében. Az alsóvárosi barátok tán épp azt lesték: kidugta-e már a pirosító napra hegyes-begyes, apró hüvelyeit a legelső paprikapalánta. A keresztény művészet egyidejűleg zajló nagy korszakáról éppenséggel tudomást sem szerzett errefelé senki.
