Nem ütközne különösebb nehézségbe, hogy kiderítsem, mi is az igazság. Felüthetném a lellei telefonkönyvet, föltárcsázhatnám valamelyik partszéli ivót – de már a nyugdíjas-egyletek hivatali lajstroma is sokat elárulna. Vagy kiballaghattam volna a könyvheti napsütésben fulladozó Dugonics térre, ahol a szegediből boglárivá repatriált szerző maga álldogált veres-zöld ponyva alatt, és kínálta számos, feltétlenül egyedi könyvészeti művét. Rákérdezhettem volna. Talán megmondta volna. Mégsem tettem, és ennek az az oka, hogy a magyar tenger legújabb kori legendáriumát képező könyvecske úgy szeretetre méltó, ahogy van. Megszólalói irodalmi tekintetben mindenképp valóságosak: léte van a Rákosival kezelő halászmesternek, léte a boglári nagyerősekről mesélgető tűzoltóparancsnoknak, az álmodozó hajóskapitánynak, a szelekkel pajtáskodó vitorlázónak, a pecás tanító néninek és a többieknek mind. Emlékezéseikből egyként a Balaton levegője, lelkülete árad, ez fogja egységbe a véletlenszerűen felfűzött vallomásokat, vagy – ha a szerzői fülszövegre tekintünk – ez teremti meg a spontán kikerekedő balatoni regény élő atmoszféráját.
Bármint rajongunk is Eötvös Károly Balatoni utazásaiért, nekünk a regényes reformkori diárium feljegyzéseinél mégiscsak közelibbek a tegnap és a tegnapelőtt balatoni kisvilágai. Bakonyi betyárok és csalfa csárdásnék helyett íme kapitális harcsák és kapitális stiklik, kombinátos borászat és padlásra zsúfolt NDK-turizmus, nagyüzemi lékvágás és időjóslás a tihanyi apátság falszínéből – Podmaniczky számos ritka képpel ékes irodalmi riportkalauza épp annyit adagol csak a „Balaton-retró” hangulatából, amennyi érvényesülni engedi a tó mellett élő somogyi ember természet-közeli világlátását és a szezonon kívüli balatoni élet feljegyzésre méltó részleteit is. Elsőrangú olvasmány télen-nyáron.
(Podmaniczky Szilárd: Balatoni világok. Podmaniczky Művészeti Alapítvány, 2010)
