Kunszabó Zoltán

A hit útja

Megtérésem után, amikor úgy látszott, hogy minden kérdés egy csapásra megoldódik az életemben, sőt tanúságtételünk nyomán küszöbön áll az egész ország megtérése is, egy idősebb lelkész ezt mondta nekem: „Figyelj, Zoli, nem rövid távon versenyzünk, hanem hosszútávfutásban!”

Értettem is, nem is, amit akkor mondott, de most, közel huszonöt év távlatából sokkal világosabb előttem a kép. Megtérésemkor egyetemista voltam, majd következtek a munkába állás kihívásai. Hamarosan megnősültem, és sorban jöttek a gyerekek. Hét év négy hónap alatt született meg öt gyermekünk – minden tisztelet az édesanyáknak, különösen feleségemnek, Panninak –, miközben ötször költöztünk, hiszen a növekvő családnak egyre nagyobb helyre volt szüksége. Ez idő alatt rendkívül erősen megtapasztaltuk Isten gondoskodó jelenlétét. A szolgálat lassan a főállásommá vált egy missziós alapítvány jóvoltából, és világosan látszott, hogy ha én törődöm az Isten házával, ő is törődik az enyémmel.

A hit útja

Nagy divatjuk van ma a pszichológiai könyveknek. Szeretnénk megérteni önmagunkat, hogy ennek alapján megtaláljuk a boldogságunkat. Korunk népszerű tanítói közül sokan azt mondják: a boldogságot úgy lelhetjük meg, ha egészen önmagunkká válunk, vagyis ha mások elvárásaival nem törődve csakis a saját vágyaink, saját kedvünk szerint élünk. Mennyire hasonlít ez a családi veszekedések refrénjéhez: „Eddig mindent megtettem érted, de elég! Most már én jövök!”

A hit útja

A hívő keresztény előtt két kísértés áll: elmerülni az imádságban, elfordulva a világban való cselekvés kötelességétől, vagy éppen ellenkezőleg, a szüntelen cselekvés, a szakadatlan szolgálat útja, miközben egyre kevesebb idő és energia marad az imára.

A hit és a tettek helyes arányának kérdése, az e felett folytatott viták végigvonulnak az egyház történetén. Kevesen tudják, hogy a protestáns–katolikus szakadás kiindulópontja nem a szentek tiszteletének, a pápa primátusának vagy az Eucharisztia mibenlétének kérdése volt, hanem éppen ez: Vajon az üdvösséget igaz tetteink vagy hitünk alapján nyerjük-e el? A lutheri reformáció újítása a „sola fide” tanítása volt: az örök életre csak hit által, kegyelemből jutunk el, tetteinktől függetlenül. Vagyis igaz tetteink által nem érdemelhetjük ki az örök boldogságot, hiszen az végső soron Isten ajándéka. Találkozhatunk olyan csoportokkal is, jellemzően a kisegyházak között, amelyek azt tanítják, hogy ha valaki egyszer megvallotta Krisztusba vetett hitét, utána biztosan üdvözül, függetlenül attól, hogy később milyen tetteket vitt végbe, milyen bűnöket követett el… Nem árt tehát egy kicsit elidőznünk ezeknél a kérdéseknél!

A hit útja

A megtérés a szemek megnyílásának ideje. Kinyilatkoztatás, igazi világosság éri el szívünket, gondolatainkat: Isten szemszögéből, sőt, az ő szemével kezdjük látni a világot. Feltárul előttünk az Igazság szépsége és a bűn rútsága, a teremtés gyönyörűsége és az erkölcsi romlás perverz, önpusztító volta. A frissen megtért ember felfedezi, hogy a Szent írás bölcsessége és a való életből merített egyéni tapasztalatai kölcsönösen visszaigazolják egymást. Ezért van az, hogy az új hívő szinte irritáló módon mindentudónak tűnik a külső szemlélő számára. Ezen azonban nincs mit csodálkozni, hiszen a „világ világossága” borította el fényességével, s a megtérés első hónapjai alatt többet tudott meg Istenről, a világról és önmagáról arról, ahogyan a dolgok valójában vannak –, mint egész addigi élete során. Ez a fázis nagyon fontos, mert ekkor égnek bele a szívbe azok a megtartó igazságok, amelyek minden további fejlődés és építkezés alapjául szolgálnak.

A hit útja

A hívőket gyakran éri az a vád, hogy csak tartják a markukat az ég felé. Hiszen Isten jó. Ajándékba adja az örök életet, s csak azt kéri, hogy fogadjuk el tőle. Megígérte, hogy gondviselőnk lesz, hogy minden kérésünkkel és kérdésünkkel hozzá fordulhatunk, mint jóságos és mindenható édesapánkhoz. Imádkozunk mindennapi kenyerünkért, kérhetünk egészséget, megfelelő házastársat, jobb munkahelyet, megoldást egy családi konfliktusban vagy segítséget egy nehéz vizsga előtt.

A hit útja

Egyszer egy konferencia ősz hajú előadójától hallottam, hogy az embernek három megtérésen kell keresztülmennie. Az első az, amikor Istenhez térünk Jézus Krisztus által. A második, amikor megtérünk az egyházhoz. A harmadik pedig az, amikor megtérünk a szegényekhez. De mit is jelent a megtérés az egyházhoz?

Már az evangélium első meghirdetésekor beszélünk arról, hogy Isten terve szerint az ő gyermekeivé kell válnunk. Isten azonban nem elszigetelt szülő–gyerek kapcsolatra hív, hanem családjának tagjává tesz (Ef 2,19) sok testvér között. Az új megtérő számára az Istennel való kapcsolat mellett a legnagyobb örömet újonnan felfedezett testvérei jelentik.

A hit útja

Az újonnan megtért ember lelkiállapotára jellemző, hogy mindent meg akar tenni, amiről úgy gondolja, hogy Isten akarata szerint való. Isten akarata számára – nagyon helyesen – felette áll minden más szempontnak. Ez az állapota ugyanakkor sebezhetővé is teszi bizonyos olyan, megtévesztő tanításokkal szemben, amelyek az Isten szavára, a Bibliára hivatkoznak. A friss megtérő találkozhat olyan keresztényekkel, akik lelkesen üdvözlik az „új testvért”, de aztán zavarba ejtő kérdéseket tesznek fel. „Meg vagy keresztelve?” Ez eddig rendben is volna, hiszen a keresztség Jézus szava szerint szükséges az üdvösséghez (vö. Mk 16,16). Ám amikor új megtérőnk ezt válaszolja: „Igen, persze, még csecsemőkoromban megkereszteltek…” Nos, ekkor meglepő választ kaphatunk: „Az nem érvényes. A Biblia szerint csak olyan felnőtteket lehet megkeresztelni, akik előbb hitre jutottak. Újra kell keresztelkedned!” És már mutatják is a számos igehelyet az Újszövetségből, ahol világos a menetrend: a nem hívőknek először is hirdetik az evangéliumot, s ha hisznek és megvallják hitüket, megkeresztelik őket… Mit lehet erre válaszolni?

A hit útja

Az egész­sé­ges táp­lál­ko­zás fő­ként a fej­lő­dő szer­ve­zet szá­má­ra fon­tos. Mind­ez nem­csak bi­o­ló­gi­ai szin­ten mű­kö­dik így, de az új meg­té­rők lel­ki fej­lő­dé­sét te­kint­ve is. Szent Pé­ter el­ső le­ve­lé­ben fel­idé­zi, hogy „nem rom­lan­dó, ha­nem ro­mol­ha­tat­lan mag­ból” szü­let­tünk új­já, „Is­ten élő és örök sza­va ál­tal” (1Pt 2,23). Is­ten Igé­je nem csu­pán a meg­té­rés so­rán, az új­já­szü­le­tés ide­jén köz­ve­tí­ti szá­munk­ra Is­ten élet­adó je­len­lét­ét, de ké­sőbb is el­en­ged­he­tet­le­nül szük­sé­ges. A hi­te­les meg­té­rés egyik leg­fel­tű­nőbb je­le, hogy az új hí­vő ki­elé­gít­he­tet­len szel­le­mi éh­sé­get érez Is­ten sza­va után. Olyan em­be­rek, akik az­előtt ér­dek­te­len­nek és ért­he­tet­len­nek ta­lál­ták a Bib­li­át, most csil­la­pít­ha­tat­lan vá­gyat érez­nek, hogy ol­vas­sák. És va­ló­ban, fal­ják is! Ké­pe­sek na­po­kon ke­resz­tül, éj­jel-nap­pal ol­vas­ni, lan­ka­dat­la­nul, az una­lom leg­cse­ké­lyebb je­le nél­kül. „Úgy ér­zem, hogy sze­mé­lye­sen ne­kem ír­ták! – hall­juk tő­lük gyak­ran, és eszünk­be jut a hí­res de­fi­ní­ció: „A Szent­írás Is­ten ne­künk írott sze­rel­mes le­ve­le!” Igen, a fris­sen meg­tért ke­resz­té­nyek ez­zel az iz­ga­lom­mal ol­vas­sák, s így hall­gat­ják a va­ló­ban bib­li­ai ala­po­kon nyug­vó ige­hir­de­tést is.