Megtérés a szegényekhez

Valóban akkor leszek boldog, ha megteszem, amihez kedvem van, nem törődve a többiekkel? Talán így is vélhetnénk, ha életünk nagy kérdéseivel kapcsolatban csakis önmagunk elgondolásaira kellene hagyatkoznunk. Helyes a kiindulás, hogy boldogságunk megtalálásához meg kell ismernünk önmagunkat. Csak ha megismerem önmagam, akkor jöhetek rá, hogy mire is van szükségem. Az Isten szava, a Szentírás nemcsak a Teremtő kilétét tárja fel előttünk, hanem saját létezésünk titkait is. Ebből a kinyilatkoztatásból értem meg, hogy teremtmény vagyok. A Szeretet-Isten teremtménye, aki csakis a végtelen isteni szeretettel találkozva lehet maradéktalanul boldog. A boldogságot tehát nem önmagamból merítem, s nem is közvetlenül a vágyaim beteljesüléséből, amelyek végső soron mindig saját jólétemre irányulnak egy önközpontú világfelfogás zsarnoki törvénye szerint. A boldogság forrása önmagamon kívül van, és csak akkor találkozhatok vele, ha engedem, hogy nekem ajándékozza önmagát, miközben önmagamról lemondva én is teljesen átadom magam neki. „Hiába fürösztöd önmagadban, // Csak másban moshatod meg arcodat” – tanít minket József Attila Nem én kiáltok című versében. A boldogság tehát nem az önzésből fakad, hanem az ajándékozásból.


Ha nem jött volna el Isten erre a földre, hogy Jézus Krisztusban teljesen és feltétel nélkül nekünk ajándékozza önmagát, fogalmunk sem lenne az igazi boldogságról, amely a szeretetben áll. Emberré lett Istenként megmutatta nekünk, hogy életünk értelme és beteljesedése az ajándékozás: önmagunk odaajándékozása a szeretetben. Ezt teszem, amikor imádságomban Istennek szolgálok, és ez történik, amikor időmet és képességeimet mások önzetlen szolgálatára adom. Mert hiába akarom csak az Istent szeretni, szellemi és éteri módon… Ő eljött erre a földre, és megtestesülésével azonosult minden emberrel. A szegényekkel, a nyomorultakkal, a szükséget szenvedőkkel pedig különleges, személyes közösséget vállalt. Ha velük találkozunk, magával Urunkkal találkozunk. Ha őket szolgáljuk szeretetből, magának Istennek teszünk szolgálatot. Hiszen ő maga mondja: „Bizony mondom nektek, amit e legkisebb testvéreim közül eggyel is tettetek, nekem tettétek.” (Mt 25,40)

Az Istenhez való hiteles megtérésnek csalhatatlan jele az emberekhez, különösen a szegényekhez való megtérés, a hozzájuk való őszinte odafordulás. Az isteni jelenlét, amely a hit, a bűnbánat és a szentségek révén immár bennem él, ellenállhatatlan erővel fordul azok felé, akiknek a legnagyobb szükségük van rá: a kicsinyekhez, az elesettekhez, a szükségben lévőkhöz. Most már belőlem és rajtam keresztül akarja szeretni őket az Isten, azzal a mélységes együttérzéssel, ahogyan Jézus Krisztusban eljött hozzánk, és felvállalta a kivetettek, az üldözöttek, a megalázottak sorsát. Jézus nem a hatalmasok kegyét kereste, nem azokhoz dörgölőzött, akiktől valami előnyt várhatott. „Lefelé” barátkozott, már akkor is, amikor emberré lett, akkor is, amikor a „jobb emberek” helyett a betegek, a bűnösök, a megszállottak társaságát kereste, hogy gyógyulást vigyen nekik. Így éreznek azok is, akikben Krisztus Lelke lakik. Nem igaz, hogy a kereszténység unalmas. A hívő ember olyan új utakon, új helyzetekben, olyan újdonsült barátok között találja magát, amilyenekre addig nem is gondolt! Szentjeink jutnak eszembe, különösen aranyszívű Szent Erzsébetünk, aki a leprások társaságát többre becsülte, mint a királyi palotát. Ők a boldogságot nem önmaguk végtelen analízisében, nem egy önmaguk körül forgó létezésben keresték, ahogyan – mi, boldogtalanok! – ma tesszük. Igaz, akkor még nem voltak kétes tartalmú pszichológiai könyvek.