Több mint egy hónappal ezelőtt, szeptember hetedikén két halálos áldozatot is követelt az a baleset, amely Kapuvár és Vitnyéd között történt. Egy busz és egy Lada ütközött össze. A buszon a győri női kosárlabdacsapat utazott. A Ladát egy idős férfi vezette, aki áttért a szemközti sávba. A busz felborult, utasai közül Tapodi Péter, a győri kosárcsapat igazgatója és Fűzy Ákos edző életét vesztette, a játékosok közül pedig sokan megsérültek, a szerb Nataša Kovačević lábát amputálni kellett.
A végzetes nap után egy hónappal Pénzes Kinga, a kosárcsapat egyik tagja, aki maga is részese volt a tragédiának, meglátogatta a karambol okozóját, aki most is kórházban fekszik. A sportolónő a látogatást így indokolta: Hallottam, hogy az idős bácsi lelkileg nagyon összetört. Úgy éreztem, azzal tehetek érte a legtöbbet, ha bemegyek hozzá, s megpróbálok segíteni neki feldolgozni ezt a szörnyűséget. Eddigi szavaiból ugyanis azt vettem ki, ő is támogatásra szorul, nem csupán mi. A férfi mesélt neki a súlyosan beteg feleségéről, a múlt csalódásairól, a kilátástalan jövőről, és arról a napról, amely „bár ne történt volna meg”. A kosaras így vallott a találkozás után: Ha csak annyit tettem érte, hogy az éjszaka nyugodtan alszik, akkor már nem jöttem hiába. Ám az igazság az, hogy az én lelkemnek is jót tett ez a találkozás.
Erre a helyzetre bizton mondható, hogy az igazi sportember a pályán kívül is az. Vagyis olyan ember, aki ismeri nemcsak a kosárlabda, de az élet szabályait is. Képes felülemelkedni a saját fájdalmán, és tudja, hogy egy busztragédiát ugyanúgy fel kell dolgozni, mint a vereséget a pályán. Még akkor is, ha ez utóbbi az előzőhöz képest összehasonlíthatatlanul nehezebb. De, ahogyan egy elvesztett meccs után – bármenynyire is jóleső és indokolt lehet – mégsem visz előre a harag, úgy a legfájdalmasabb veszteségeink poklából sem mutathat kiutat. Sőt…
