Hit és tettek

A leegyszerűsítésekhez képest a katolikus álláspont rendkívül árnyalt. Világos, hogy nem a magunk erejéből üdvözülünk. A bűnös ember, aki éppen a bűn miatt nélkülözi életében Isten kegyelmének teljességét, soha nem válhat igazzá a maga erejéből. Az üdvösség Isten ingyenes ajándéka számunkra Jézus Krisztus áldozatának végtelen érdeméből. A protestánsok helyesen mutatnak rá a hit alapvető fontosságára az örök élet elnyeréséhez. A hit az a startpont, ahol belépünk az Istennel való kapcsolatba, általa nyerjük el a megigazulás ajándékát. A hit és a keresztség segítségével Isten gyermekévé válunk még azelőtt, hogy igaz és szent tettekkel dicsekedhetnénk. Ezért az evangéliumi hit, amit az egyház hirdet, nagyszerű esély a bűnösöknek, hogy bejussanak a mennyek országába!


A hit azonban nem valami belépőjegy, amelyet csupán meg kell őriznünk földi életünk folyamán, hogy végül majd felmutassuk a mennyország ajtajánál! „Hahó! Itt a hitem, ahogy megtérésemkor kaptam, most ezért engedjetek be!” Nem. A hit nem tárgy, hanem élet, élő valóság. Szüntelenül táplálnunk kell imádsággal, az Ige befogadásával és az egyházra bízott szentségekkel, hogy a belénk oltott kegyelem mind gazdagabban árassza el életünket. Ugyanakkor ebből a forrásból állandóan megújulva tettekre is kell váltanunk a hitünk tartalmát, megjelenítve ebben a világban a Szentháromság szeretetét. A hitnek tehát gyümölcsöt kell teremnie, jótetteket, amelyek nemcsak elszigetelten jelennek meg, hanem életformánkká válnak (vö. Jn 15,1 17). A kulcsmondat a hit és a tettek viszonyával kapcsolatban a Galatákhoz írt levélben olvasható: „Jézus Krisztusban csak a hit számít, amely a szeretetben teljesedik ki” (Gal 5,6). Csak a valódi, Krisztusból fakadó és Krisztushoz kapcsoló hit által van örök életünk, amely létrehozza a szeretet műveit. Üdvösségünk valóban ajándék, amely a hit által lesz a miénk, de a hitnek be kell teljesednie a szeretetben, és tetteknek kell fakadnia belőle. Ezért van az, hogy amikor Krisztus megítéli majd életünket, nem önmagában hitünket vizsgálja majd, hanem tetteinket is: vajon együttműködtünk-e a nekünk adott mennyei kegyelemmel? Tetteink mutatják majd meg hitünk valódi minőségét.

Az eddigiekből is világos, hogy az élő hit és az igaz tettek a legszorosabban összetartoznak. Csak a komolyan és mélyen imádkozó ember képes felfedezni azt, hogy milyen szolgálatokra hívja Isten, s csak tőle kaphat erőt ezek megvalósításához. Hosszú távon nem lehet elkötelezett imádság nélkül szolgálni a kiégés, az elfásulás veszélye nélkül. Ugyanakkor sok imája ellenére is gyümölcstelenné válik az, aki áldásokra vadászva csak önmagával foglalkozik, hiszen éppen hitének minősége kérdőjeleződik meg ezáltal. Valóban abban a Jézusban hisz, aki nem azért jött, hogy „szolgáljanak neki, hanem hogy ő szolgáljon másoknak, és odaadja az életét, váltságul sokakért” (Mt 20,28)?