Tiéd vagyok

A felületesen gondolkodó ember azt képzelheti, hogy Isten azért van, hogy kiszolgálja őt, és méltatlankodik, ha valamit nem kap meg. De a mély imádság pillanatai tovább vezetnek minket. Isten személyes szeretetét tapasztalva megértjük, hogy egy kapcsolat részesei lettünk. Egy olyan kapcsolatba léptünk be, amelyben a másik fél nemcsak ajándékokat ad, hanem önmagát adta és adja szüntelenül. Érzem, hogy erre a szeretetre csak egyféleképpen válaszolhatok: ha én is egészen és feltétel nélkül átadom magam neki. Ebben a pillanatban megszűnik az önközpontú hit, amely Istent csak felhasználni akarja saját, külön bejáratú boldogsága érdekében. Nem kapni akarok már, hanem adni. Rájövök, hogy boldogságom nem abban áll, amit kapok tőle, hanem ő maga a boldogságom. Az ajándékozó fontosabb, mint minden ajándéka… És akkor leszek egészen boldog, ha egészen közel kerülök hozzá.

A szeretetnek ebből a forrásából fakadnak a nagy elhatározások: mindenben követni fogom tanítását, mert nem akarom, hogy bármi is közénk álljon. A hívő, aki kezdetben csak azt figyelte, mit kap majd Istentől, hogy a saját maga által elképzelt kényelmes életét kialakíthassa, a szeretettől vezérelve rálép a lemondás és az engedelmesség útjára. Már nemcsak egyfajta erkölcsi minimumot akar betartani, minduntalan azt méricskélve, hogy „mi fér még bele”. A szeretet nem méricskél. Életem minden területét, vágyaimat és egész valómat annak akarom adni, aki szeret, és akit szeretek. Amikor kérek, egyre inkább olyan dolgokat szeretnék megkapni, amelyek abban segítenek, hogy közelebb kerüljek hozzá: erősebb hitet, mélyebb bűnbánatot és megtérést, rossz szokásaimtól való szabadulást, bölcsességet és erőt, hogy mindenben felismerjem akaratát, és engedelmeskedjek neki.


Mindent odaadni azonban még a legnagyobb szeretet vonzásában sem könnyű. Az ember egyfajta agóniaként éli meg, hogy féltett dolgai, bejáratott örömforrásai, emberi kapcsolatai fölött is kimondja: „Legyen meg a te akaratod!” Egész életünket igénybe veszi, hogy Isten mérhetetlen szeretetére a magunk önátadásával válaszoljunk. Görcsösen ragaszkodunk megszokott, önpusztító szokásainkhoz is, mert ismeretlen, s ezért félelmetes számunkra a kegyelemben felkínált új életforma. Mi lesz, ha régi „örömeink” helyébe nem kapunk majd semmit?! Csodálatos, hogy Isten nem erőszakkal vagy fenyegetéssel vezet el bennünket arra, hogy önző kívánságainknak egészen meghalva már csak neki éljünk – hanem szeretettel. Hiszen megtestesülve ő már meghalt értünk.

A hit útján járva óriási távolságot teszünk meg a minket kiszolgáló „automata-isten” képétől addig az Istenig, akinek egészen át akarjuk adni az életünket. Továbbra is minden az ő ajándékozó szeretete által jut el hozzám: a pohár víz, amit megiszom, a levegő, amit belélegzek. Tőle van az erő és a tehetség, amellyel munkámat végzem. Ingyenes a kegyelem is, amely szüntelenül az örök élet felé vonz. De ahhoz, hogy a legnagyobb ajándékot, Isten szeretet-személyét befogadhassam, nekem is egészen át kell adnom magam. Most már érthető, hogy miért mondja Jézus az első hallásra kegyetlennek tűnő szavakat arról, hogy aki jobban szereti nála apját, anyját, feleségét és gyermekeit vagy saját magát, az nem lehet a tanítványa. Majd később: „Aki közületek nem mond le mindenéről, amije csak van, nem lehet a tanítványom” (vö. Lk 14,25–26.33). Ahhoz, hogy befogadhassuk a legnagyobb jót, egészen ki kell üresítenünk magunkat. Nem kifosztani akar bennünket, éppen ellenkezőleg: alkalmassá tenni arra, hogy birtokba vehessen minket a legnagyobb boldogság.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..