Kunszabó Zoltán

Jézus mondja: „Nem csak kenyérrel él az ember, hanem minden igével, ami az Isten szájából származik.” Ezeken az igéken általában parancsokat, tanításokat értünk. Pedig Isten nem egy törvénykönyvet hagyott ránk, hanem egy történetet mesél el nekünk. A régmúlttal, a teremtéssel kezdődik, és a történelem beteljesülését követő örökkévalóság víziójával ér véget.

Nem csak kenyérrel él az ember, hanem történetekkel is. A történet életszükségletünk. Mindig nagy történetfogyasztók voltunk, de ma, amikor napi négy-öt órát nézünk televíziót, több órát hallgatunk rádiót és szörfölünk az interneten hírnek álcázott „sztorikra” vadászva, étvágyunk minden eddigi mértéket meghaladt már… De miért is vagyunk ilyenek? Bizonyosan a kíváncsiság, az új dolgok megismerésének vágya miatt. Mélyebbre ásva azonban azt látjuk, hogy az ember önkéntelenül is történetek által akarja megismerni és megérteni önmagát. A filmek, regények, szórakoztató műsorok szereplőit nézve magunk is szerepeket próbálgatunk: ezzel a szereplővel azonosulok, azzal nem, a másikkal részben.

Az új evangelizáció útjai

Az első hazai Pál-kurzus, amelyet 1996-ban tartottak Ménfőcsanakon, nem csupán az én életemben nyitott új korszakot, de bizonyos tekintetben a magyarlakta területeken folyó evangelizáció történetében is. Akik onnan hazatértek, majd mindannyian missziós közösségeket hoztak létre, vagy jelentős kezdeményezések szereplőivé váltak. Nem állhatom meg, hogy le ne írjak néhány nevet. A „véletlenül” összeverődött társaságban ott volt Marik József, az Emmánuel közösség akkori magyarországi felelőse, 2007-ben a budapesti városmisszió főszervezője, ma az Esztergom–budapesti főegyházmegye missziós referense. Ott volt Bartha Angéla szociális testvér, az Új Aratás közösség későbbi alapítója. Bereczki Béla Marosvásárhelyről, a Regnum Christi közösség alapítója, az erdélyi misszió egyik fő szervezője. És persze ott voltunk mi is, a későbbi Új Jeruzsálem közösség tagjai. Közülünk csak a szintén erdélyi, sőt büszke székely Csiszér Laci nevét emelem ki. Az elmúlt húsz évben szinte nem volt hét, amikor ne indult volna hosszabb útra, hogy dalaival és szavaival hirdesse Krisztust szerte a Kárpát-medencében. Biztosan ő tartja a magyarlakta területek missziósainak kilométerrekordját…

Az új evangelizáció útjai

Ménfőcsanakon Győr-Ménfőcsanakon járunk, 1996 márciusában, az akkor még félkész Árpád-házi Szent Margit Evangelizációs Központban. Egy fiatalokból álló csapat azért gyűlt itt össze tíz napra Erdélyből, a Felvidékről és Magyarországról, hogy az első hazai Pál-kurzuson beavatást nyerjen a misszió elméletébe és gyakorlatába. Magam is köztük vagyok néhány pesti barátommal. Isszuk magunkba a kristálytiszta bibliai tanítást. Hihetetlen lelkesedés tölt el bennünket, ahogy napról napra jobban feltárul számunkra Istennek az üdvösségtörténetben megnyilvánuló szeretet-terve a bűn miatt tőle elszakadt emberiség megmentésére. Most végre megértjük, miért jött el emberként az Isten Fia. A Szentírás imádságos tanulmányozása közben kibomlik előttünk az olyan gyakran ismételt, mégis kevéssé értett szavak jelentése, mint „kereszthalál”, „megváltás”, „feltámadás”, „újjászületés”. Nemcsak megértjük, de személyesen át is éljük, mit jelent az, hogy – II. János Pál pápa szavaival szólva – Jézus „teljesen és ténylegesen” megszabadított minket „a gonosztól, a bűntől és a haláltól” (RM 44). A hamu alatt izzó tűz fellobbant: új szeretetre gyulladtunk az embereket feltétel nélkül szerető Atya, az értünk önmagát feláldozó Fiú és a bennünk éppen most nagyon is érezhetően munkálkodó Szentlélek iránt.

Az új evangelizáció útjai

Nem sokkal azután, hogy fiatal férjként – hamarosan édesapaként – engedtem Isten misszióba szólító hívásának, mély válságba kerültem. Új munkahelyemen, a Lélek és Élet Alapítványnál jól haladtunk ugyan tanúságtevő könyveink kiadásával, de másik területünkön, a közösségi evangelizáció terén nem voltunk túl hatékonyak. Vajon miért nem jönnek többen Istenhez, amikor a vele való találkozás olyan valóságos, olyan csodálatos? Mit csinálunk rosszul?

Belső sürgetést éreztem, hogy imádságban járjak a dolgok végére. Lemondtam kisközösség-vezetői szolgálatomról, mivel úgy éreztem, visszavonulva kell keresnem Isten útmutatását. Közben rövid egy év alatt nagy lendülettel induló könyvkiadói tevékenységünk is csődbe ment a papír árának drasztikus megemelkedése miatt.

Az új evangélizáció útjai

Életemet egy meghívás történetének tekintem. Ezért az én történetem voltaképpen nem is az enyém, hanem azé, aki meghívott engem. Nem általában arra, hogy az igazsághoz igazodva megálljam a helyem az életben. Ennél többről van szó. Egy konkrét életút bejárására hívott meg: egy meghatározott történelmi pillanatban, meghatározott társakkal, konkrét feladatokra. A szabadság bibliai fogalma nem korlátozódik arra, hogy választhatok jó és rossz között. Jó és jó között is választanom kell, méghozzá a legjobb lehetőség felismerésével és elfogadásával. A jó hír az, hogy Isten vezetését keresve ez lehetséges.

Az új evangelizáció útjai

Az Országos Lelkipásztori Intézet szervezésében a fenti címmel tartják meg a III. Új Evangelizáció Konferenciát Máriabesnyőn, a Mater Salvatoris lelkigyakorlatos házban, november 22–23-án. Talán sokan úgy gondolják, hogy ez a téma nem túl érdekfeszítő. Valójában azonban a legtöbbünk által alig ismert területre merészkedünk majd. Amikor felmerül a gondolat, hogy egy plébánián missziót kellene szervezni, azonnal a gyakorlati vonatkozásokról kezdünk beszélni. Programokról és projektekről vitatkozunk, arról, hogy lesz-e elég munkatárs és pénz a tervezett események lebonyolítására. Furcsa, de a korszellemtől vezettetve az evangelizációhoz is hajlamosak vagyunk materialista módon hozzáállni. Pedig a misszióhoz szükséges inspirációt és erőt csakis a Szentlélekből meríthetjük. Már az elején el kell döntenünk ugyanis, hogy kinek a misszióját szeretnénk végbevinni: a saját magunkét vagy Jézus Krisztusét. A sajátunk, amit pusztán emberi elképzeléseink és prioritásaink alapján valósítunk meg, eleve kudarcra van ítélve. Lehetnek látványos programjaink, de maradandó gyümölcsök nem lesznek.

Pannonhalma határában az esti szürkületben 1993 őszén egy huszonhárom éves fiatalember motorozott a földutakon, a szőlők között. Hirtelen egy hatalmas erő kivetette a Simson nyergéből. Az első pillanat sokkja után érezte, hogy erősen vérzik. Ahogy később kiderült, valaki fejmagasságban drótot feszített ki a földút felett, ennek hajtott neki. Az acélszál hosszú vágást ejtett az álla alatt a nyakán. Vérben ázva rohant a néhány száz méterre lévő vasútállomáshoz. Érezte, hogy most az életéért kell küzdenie. Kétségbeesetten dörömbölt az állomás épületének ajtaján. Nagy sokára mozdult valaki. Megígérték, hogy hívják a mentőket, de a várakozás perceiben egyedül hagyták, nem ment ki hozzá senki. Féltek tőle. Egyedül ült a váróterem padján, feje fölött csupasz villanykörte lógott, és ekkor így szólt:

„Istenem, nem tudom mi lesz velem, lehet, hogy itt vérzek el, bocsásd meg bűneimet, kezedbe ajánlom a lelkemet…” A pillanat csendes és magányos, mégis katartikus volt. Itt fordult meg a fiatalember sorsa.

Az új evangelizáció útjai

Vajon tud-e az ember a halálával is örömhírt hirdetni? Amikor látszólag a pusztulás, a bomlás hatalma erősebb – hogyan következtethetünk abból az élet győzelmére? A jó halálhoz, amely túlmutat a biológia lehangoló tényein, csakis a jó élet vezethet el. Egy olyan élet, amelynek súlypontja már eleve odaát, Isten közelségében, az ő – földi szemeinkkel egyelőre láthatatlan – országában van. A tények ennél a halálesetnél is ridegek, ijesztőek voltak. Most temettük el Péter barátunkat, negyvenkilenc éves, ötgyermekes családapát. Egy nagy műtét és mérhetetlen szenvedések után két év alatt vitte el a rák ezt a halk szavú, mélyen érző keresztény férfit, aki plébániáján és az egyik családmozgalomban is rendkívül aktív volt. Fordítóként és szinkrontolmácsként dolgozott, minden társaságban kitűnt intelligenciájával, stílusérzékével, munkabírásával, remek, öniróniára hajló humorával. Házassága példás volt, békés és szeretetteli otthont teremtett családtagjainak, akikért rengeteget dolgozott. Özvegye most egyedül maradt a sok gyerekkel, akik gimnáziumba és egyetemre járnak, még egyikük sem áll a saját lábán…

Miért?