A montanai erdőművész
Aki rakott már el télire tűzifát, az tudja, hogy a fahasábok egymásra helyezése már önmagában egyfajta technikát igényel. Ha ez a technika művészi tehetséggel is párosul, abból lesz a csoda.
Koncz Veronika
Szőlőskert az Istenszülő oltalmában – Vendégségben Lőrincz György borásznál
Áldás, Csakegyszóval, Valóban Méltó, Boldogságos, Mária – gondolnánk, hogy e nevek borokat jelölnek? Méghozzá csodálatos borokat, amelyeket egy mélyen hívő borász készít. „Mélyen hívő”– milyen bátortalanul írom le ezeket a szavakat. Hiszen ki lát egy másik ember lelkébe? Azonban nem írhatok mást, csak azt, amit tapasztaltam az Egri borvidék egyik pincészetében. Borról, szüretről, életútról kérdeztem Lőrincz György borászt, de a beszélgetésünk Istenről, a megtérésről és az odafordulásról szólt. A Nagy Eged-hegy napsütötte lankáin jártunk. S most arra hívom az olvasókat, tartsanak velünk. Még akkor is, ha bort kóstolni újságpapíron keresztül nem lehet. Bár léteznek csodák…
Eltévesztve
Hetek óta arról hallani, hogy megérkezett az évtized legszórakoztatóbb magyar filmje, az Utóélet, amelyet Karlovy Varyban egyszerűen „imádott” a közönség. Nem csoda, ha nagy reményekkel indultam el Zomborácz Virág első filmjének vetítésre. Ám az Utóélet számomra csalódást jelentett. Fekete komédiaként emlegetik, de inkább fekete pszichoszociodrámának kellene nevezni.
„Benne vagyok a Bibliában”
A bibliodrámáról minden keresőnek
A bibliai történetekre, főként a nem vallásos emberek, gyakran legyintenek, mondván: színes mesék azok. S mi, a Bibliát szent könyvként tisztelők is néha azt érezzük: távoli a kor, a cselekmény, amely feltárul a régi lapokon. Pedig e régi történetek eleven valóságként vannak jelen ma is. S a bibliodráma módszerének köszönhetően úgy tárul fel a bennük elrejtett igazság, hogy azt a magunkénak érezhetjük. Présingné Baracskai Erikával, a Tihanyi Bencés Apátság munkatársával a bibliodrámáról beszélgettünk.
Buzdító üzenetek a tengerentúlról
A Mai Ige-jelenség
A Szentírást mindennap elővenni és olvasni nem kis feladat. Talán minden hívőnek volt már olyan szakasz az életében, amikor annyira buzgó volt, hogy nem múlt el nap a Biblia olvasása nélkül. Friss megtérőként, útmutatás-keresőként, bajban lévőként le sem tesszük a szent könyvet. S aztán, ha a lelkesedés alábbhagy, vagy a probléma megoldódik, feltesszük a polcra. Még jól is mutat egy szebb darab, és megelégszünk annyival, amit vasárnap felolvasnak nekünk a templomban. S valljuk be, protestáns testvéreinkhez képest bizonyára lemaradnánk egy Szentírás-ismereti teszten. Pontos igehelyeket jómagam például egyet sem tudok mondani. Szomorú tény ez. Mentségemre szóljon, hogy nagyjából tudom, mit hol keressek. Ám ha betéve tudnám is a Szentírást, vajon az biztosíték lenne-e arra, hogy értem is? Továbbmegyek: hogy élem is?
Örökségünk, közös kincsünk
Háromszáz éves a torbágyi egyházközség
Biatorbágyról, erről a Zsámbéki-medencében csendesen megbújó városkáról mindenki hallott már. Nyugodt és rendezett utcáit járva alig hisszük el, hogy Magyarország eddig ismert legnagyobb tornádója itt pusztított 1924-ben, rá hét évre pedig őrült tettével Matuska Szilveszter írta be magát és Torbágyot a történelembe.
S ez csupán a XX. század. A két, hol egymástól elváló, hol egymással összekapaszkodó település, Bia és Torbágy lakói sokszor kezdték újra itt az életet. Háborúk utáni romeltakarítás, pestisjárvány utáni újraéledés, földesurak, elnéptelenedés, betelepítés, kitelepítés váltogatták egymást.
Mindennapi kenyerünk
Kenyérbérlet a rászorulóknak
A hatalmas óbudai lakótelep tízemeletesei között járunk. Nem messze húzódik a Faluháznak is nevezett panelsor. A szürke betont parkok és virágágyások tarkítják. Óvoda, iskola, közért, zöldséges, patika, gyerekzsivaj – minden van. Egy kisváros ez a nagyvárosban. A tízemeleteseket minden átmenet nélkül régi óbudai házak és utcarészletek váltják, aztán megint egy sor panel mered ránk. S nem tudni, a díszes (valaha szebb napokat is látott) kapuk vagy az egyszerű üvegajtók mögött ki hogyan él. Mert akárhogy nézzük is, ez mégsem az a klasszikus kisváros, ahol mindenki ismerne mindenkit. S ahol a legtávolabbi szomszéd is tudná, ki, mire szorul rá. Munkalehetőségre? Jó szóra? Egy falat kenyérre? Hiszen rászorulók mindenhol élnek. Itt is.
A találkozás a nyolcadik szentség
Oázis – ahol meghallgatnak
Mindannyian éreztük már, milyen az, amikor csak arra vágyunk, valaki hallgasson meg bennünket, csak üljön le mellénk, és hadd mondhassuk el, mi fáj. Jó esetben van olyan ember a környezetünkben, akit erre kérni sem kell. De sokan ismerhetjük azt az állapotot is, amikor nincs kihez fordulni, vagy ha lenne is, a szégyen, a zavar, a tehetetlenség megbénít bennünket. Ilyenkor arra gondolunk, bárcsak valami csoda folytán bekopoghatnánk valahová, ahol értő figyelemmel várnak bennünket. Ez a „csodás” hely február óta létezik. A budapesti Mária utcában, a jezsuita rendházban van egy kis szoba: Oázis – ahol meghallgatnak a neve. Tizennégy segítő szakember várja ide a betérőket. Köztük van Törőcsik Júlia SSS és Both Vanda SA, mindketten lelkigondozók, pszichológusok és szerzetes nővérek. Júlia szociális testvér és az Oázis szakmai vezetője, Vanda segítőnővér. Őket kérdeztem az indulásról, az elmúlt fél év mérlegéről. És a csodáról.
