Örökségünk, közös kincsünk

A török hódoltság idején Bia és Torbágy fokozatosan néptelenedett el. Az ellenség kiűzése után Biára többségében magyar családok települtek vissza, Torbágyra pedig német nemzetiségűek érkeztek. A mai torbágyiak nagy része e hajdani szorgos svábok leszármazottja, akik az 1700-as évek elején új hazát és otthont találtak itt.

Az idei esztendő az itt élők számára fontos év. Hogy a hosszú utat megtett német ükapák és ükanyák pontosan mikor döntöttek úgy, éppen itt telepednek meg, nem tudni. De azt igen, hogy az első anyakönyvi bejegyzések 1714-ből valók. A település lakói ezért idén egyházközségük háromszázadik évfordulóját ünneplik. A jubileumi esztendő egyik kiemelkedő eseménye volt szeptember 12-én, Mária neve napján a biatorbágyi templom búcsúja. Az ünnepi szentmisét Spányi Antal székesfehérvári megyéspüspök mutatta be paptársaival a gyönyörűen felújított templomban, amely – akár a település – számtalan változáson, viszontagságon esett át.


A torbágyi istenházára igazán illik a meghitt, családias és szép jelző. A Szűzanyát ábrázoló főoltáron kívül két mellékoltára van. Az ünnepi szentmisén már felújított állapotában volt látható a Páduai Szent Antalt ábrázoló mellékoltár, amelyet a főpásztor meg is áldott. A tető, a falak, a templom kívül-belül megújult az utóbbi években. Az egyszerű, fehér falak tisztaságot sugároznak, és szinte hívják, marasztalják a betérőt.

Egy felújított templom önmagában természetesen csak egy csodálni való műemlék, a szemnek jóleső látvány. Üresen állva azonban inkább csak afféle szomorú szépség. Szerencsére a torbágyi templom nem ilyennek mutatkozott Mária neve napján. A város apraja-nagyja részt vett az ünnepségen. Helye volt itt gregoriánnak, motettáknak, magyar és német népéneknek. Helyük volt a gyermekeknek és a felnőtteknek.

Háromszáz év a történelemben csupán három perc. De a nemzedékek, családok életében már-már átláthatatlanul hosszú idő. Ám egy-egy ilyen ünnep átláthatóvá teszi a századokat. A hála az ősök iránt, a köszönet a megmaradásért mindig megemelt pillanat, ahonnan rálátunk arra, honnan jövünk, s arra is, merre szeretnénk haladni: együtt, közösen. A torbágyi búcsú idén ilyen volt. Mégpedig annyira, hogy aki nem odavalósi, egy órára még az is torbágyinak érezhette magát.

Fotó: Sánta Balázs