A találkozás a nyolcadik szentség

Nehéz volt a kezdet?

Törőcsik Júlia: Az osztrák kollégák, akik szakmailag is segítettek bennünket, azt mondták februárban, ne lepődjünk meg azon, ha jó néhány hétig csak üldögélni fogunk itt, és senki sem fog bekopogni. Ehhez képest már az első nap megjelent egy fiatalember, aki szó szerint megtestesítette a célcsoportot, azokat, akik számára a fenntartó jezsuita rend elindította az Oázist. Leginkább a fiatalokat szeretnénk megszólítani, akiknek lelki beszélgetésre van szükségük. Már több mint száz ember keresett fel minket. Ezenkívül vannak, akik érdeklődni jönnek.

Hogyan találnak rá a segítségre az emberek, honnan érkeznek?

T. J.: Leginkább ismerőseiken vagy a neten keresztül szereznek rólunk tudomást. De sokan hallottak, láttak, olvastak rólunk a médiában. Többen az Új Emberből értesültek arról, hogy létezünk. A fiatalok általában keresztény közegből érkeznek, de megtalálnak bennünket olyanok is, akiknek semmi közük egyházhoz, kereszténységhez.

Melyek a legsúlyosabb problémák, amelyekkel találkoznak?

T. J.: A magányosságot, a kapcsolati problémákat és a szorongást emelném ki, és egyfajta tanácstalanságot. Nagyon fájó a válás és az életcél hiánya. Nyáron több pszichiátriai beteg is járt nálunk. Betérnek hozzánk egyetemisták is, akik keresik a helyüket, vagy a hitükkel kapcsolatosan vannak kérdéseik. Járt nálunk több gyászoló fiatal is, volt, aki már mindkét szülőjét elvesztette.


Mi vár arra, aki bekopogtat ide?

T. J.: Egy találkozás. Lelki gondozói beszélgetés. Mi nem folytatunk terápiát. Legfeljebb három-négy beszélgetést vállalunk. A segítés világában és az egyház felé is a kapu szerepet töltjük be. Meghallgatunk, és új utak felfedezéséhez segítünk hozzá. Vannak külső kapcsolataink, ahová tovább tudjuk küldeni a bajban lévőt, ha szükséges.

Both Vanda: Akad, aki azért tér be hozzánk, hogy segítsünk neki közösséget találni, ahol tartozhat valakikhez, ahol hasznosnak érezheti magát. Sok a magányos ember, és ez sajnos igaz a párkapcsolatban élőkre is.

Meglepődtem, hogy éppen férfi volt az első betérő. A férfiak általában nem szeretnek beszélni a problémáikról, és kerülik az ilyen lehetőségeket…

T. J.: Minket is meglepett, hogy mennyi férfi keres fel bennünket. Számukra fontos hívószó az anonimitás. Sok a gondjával magára maradt férfi, és mi örülünk, hogy az Oázis küszöbe mégis átléphető számukra. Nálunk nem kell fizetni, nem kell TB-kártyával bajlódni, nem kell hónapokat várni. Mivel a jezsuita rend a fenntartónk, az atyákhoz kötnek bennünket. Talán ez is segíti őket abban, hogy bizalommal legyenek irántunk, és eljöjjenek.

Pedig itt nem atyák várják őket. Nem lepődnek meg a női munkatársak láttán?

B. V.: Egyszer egy témával kapcsolatban én kérdeztem meg a klienstől, hogy nem lenne-e könnyebb egy férfi kollégával megbeszélni a problémáját, hiszen van férfi munkatársunk is. Ő azonban azt mondta, neki így könnyebb.

Hányan dolgoznak itt?

T. J.: Tizenketten indultunk, mostanra már tizennégyen vagyunk. Az Oázis szerzetesrendek összefogásából jött létre. Fele-fele arányban vannak a munkatársak között szerzetesek és világiak. Mi, szerzetesek, különböző rendekből vagyunk.

A beszélgetésre vágyók számára egyébként fontos, hogy az Oázis keresztény szolgálat?

T. J.: Igen, a legtöbben azért jönnek, mert keresztény szakemberektől szeretnének lelki segítséget. Ám olyanok is jártak nálunk, akik nem is tudták rólunk, hogy keresztények vagyunk. Szándékosan olyan nevet választottunk, amely a nyitottságunkat mutatja. Bátran megkereshetnek bennünket olyanok is, akiktől távol áll az egyház. Azokért is vagyunk, akiket a spiritualitás érdekel.

Milyen gyakran találkoznak olyan katolikusokkal, akik torz istenképtől, torz bűntudattól szenvednek?

T. J.: Ez a jelenség minden felekezetben előfordul, sőt a magukat vallás nélkülieknek vallók körében is elterjedt. Klienseink többsége sérült családban nőtt fel vagy él. Az oly sok szenvedést okozó torz istenképek ezekben az élethelyzetekben gyökereznek. Isten élő valóság, nem kép, a vele való személyes kapcsolatra eljutni nem egyszerű. Az egyházakban szerzett sebek is mélyek. Nem a katolikus vagy a protestáns egyházak tanításaival van a baj, hanem a tanítások torzulásai és maga az emberi valóság nehéz. Hisz oly gyakori a csalódás: a szentet keressük és a másikban önmagunk bűneire találunk, és bűnös struktúrákban élünk. Ezekről is bátran beszélgethet velünk a páciens. Hiszen a személyes hit fejlődéséhez, az istenkép tisztulásához be kell gyógyulniuk ezeknek a sebeknek.

Mit tanácsolnak azoknak, akik félnek megtenni az első lépést, de már nagyon régóta cipelik a terhüket egyedül?

B. V.: Az első lépést senkinek sem könnyű megtenni. Néhányan előbb eljönnek, megnéznek bennünket. Van, aki először az interneten tájékozódik, akad, akiknek az segít, hogy kér egy időpontot, e-mailt ír. Időpontot adunk, de hosszas levelezést nem folytatunk. A személyes találkozás és segítségnyújtás hívei vagyunk. Volt olyan esetem, amikor a páciens eljött, leült, és csak beszélt-beszélt, nekem meg sem kellett szólalnom. Aztán így búcsúzott: de jót beszélgettünk!

Mi a legnehezebb és a legszebb ebben a munkában?

T. J.: Jómagam szeretem a hosszabb távú pszichológiai munkaformákat, és itt csak három-négy alkalmat tudunk vállalni. Talán ez az, ami nehéz olykor. De nagyobb öröm, hogy látom, mindez mégis mennyit ér. Jó olyan szolgálatot végezni, amely megmutathatja a fiataloknak az Úr szeretetét. Nagyszerű csapat jött össze. Csodálatos volt végigkísérni a folyamatot, ahogyan ez a kezdeményezés egy ötletből szárba szökkent. Megilletődöm, amikor láthatom, hogy valaki leül, elcsüggedve küzdelmeiben, aztán kinyílik a szeme, és elhiszi, hogy van remény, van esélye egy jobb életre. Gyakran megtapasztalom, mekkora ereje van egyetlen találkozásnak. Ezt sokan nem is gondolják. Fontos számomra az a mondás, hogy a találkozás a nyolcadik szentség.

B. V.: Számomra az elengedés okoz időnként nehézséget. Gyakran gondolok arra, vajon mi lehet azokkal az emberekkel, akik rám bízták a gondjaikat. Ugyanakkor nagyon jó érzéssel tölt el, amikor megkönnyebbülve távoznak tőlünk. Jó megtapasztalni, ahogyan Isten működik közöttünk, hiszen sok esetben én csak hallgatok, pusztán jelen vagyok. Egy reggel várt rám itt valaki. Jó reggelttel köszöntem neki. Mire az első mondata egy ingerült kérdés volt: Miért, magának ez jó reggel? Aztán leültünk, beszélgettünk, és a végén mosolyogva köszönt el.

Fotó: Kissimon István