Kenyér vár
Elmélet vagy élet
Mint az ősidőkben, mint a pátriárkák korában, amikor Isten még a földön jártkelt, olyan volt a gyermekkorunk. Az enyém biztosan, pedig nem volt felhőtlen, nem idealizálom. Mégis kincsesbánya, kimeríthetetlen. Érthetetlen, hogyhogy ma annyira szegénynek érzem magam, és bizonytalannak az egykori, megkérdőjelezhetetlen bizonyossághoz képest. Mi történt, hol veszett el, ami kitörölhetetlen, amiből azóta is élek? Hogyan lehetséges, hogy noha – remélhetőleg – okosabb, magabiztosabb, és ami szintén nem mellékes, önálló lettem, ahhoz az időhöz viszonyítok mindent, mint a zsidó nép az égő csipkebokorhoz, Mózes Istennel való közvetlen találkozásához. Talán éppen a kiszolgáltatottság, a gyermeki függés, a „létbe vetettség” sokszor szívszorító tapasztalata volt az, ami mindmáig eleven bennem. Gyengeségem tett erőssé, védtelenségem volt az oka, hogy titkokba avatódhattam be. Éppen azáltal alakultam, hogy nem volt erős szűrőm. „Készséges lélekkel”, naivan és gyanútlanul fogadtam mindent, ami történt, ismerkedtem a világgal: bizalmat szavaztam mindennek és mindenkinek. Gyermekként még tudtam, hogy nemcsak a jó a jó, hogy valamiként mindenben Isten érkezik. Gyakran megszólított akkoriban.