Kajtár Edvárd

Katekézis a liturgiáról

Minek van helye a templomban? – szinte minden hívő felteszi magában ezt a kérdést, különösen akkor, amikor olyan zenei vagy más művészi ághoz tartozó alkotással találkozik Isten házában, amely addig nem volt megszokott. Mi, hogyan és miért kerülhet be a templom terébe, az ott végzett liturgiába? Van-e előírás, kritériumrendszer erre vonatkozóan? A Sacrosanctum concilium 122. pontja ezeket a kérdéseket válaszolja meg, mondjuk így, általános szinten, majd a 123–130. pontok aprólékosan részletezik is mindezt.

Katekézis a liturgiáról

Megszoktuk, hogy a húsvétot megelőző időszakot a magyar nyelv „nagyböjtnek” nevezi. Éppen ezért elgondolkodtató, hogy a Sacrosanctum concilium zsinati konstitúció 109. pontjában szereplő tempus quadragesimalis kifejezést a zsinati dokumentumokat publikáló, 1975-ben megjelent magyar változat korrekt módon „szent negyvennapnak” fordítja (így, egybeírva).

Katekézis a liturgiáról

A vasárnap szentmiséje a legteljesebb ünneplési módozata az Eucharisztia ünneplésének. Ez nemcsak azt jelenti, hogy a vasárnapi miséken többen vesznek részt, mint a hétköznapi miséken. E kijelentés mindenekelőtt a mise liturgikus szerkezetének teljességére vonatkozik. A kevés számú, nem vasárnapra eső főünneptől eltekintve a mise kevesebb egységből épül fel, mint vasárnap.

Katekézis a liturgiáról

A II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója a dokumentum utolsó részében a liturgikus év egyes ünnepeiről értekezik, és e rész egyik első egysége a vasárnapról mint az „egész liturgikus év alapjáról és magjáról” szól (106. pont). Minden szentmisében elhangzik a hívek részéről egy akklamáció (ünnepélyes felkiáltás), mégpedig a legszentebb rész, a konszekráció után, amely nemcsak a mise mibenlétét ragadja meg, hanem, ha úgy tetszik, a vasárnap lényegét is: „Halálodat hirdetjük, Urunk, és hittel valljuk feltámadásodat, amíg el nem jössz!” (vö. 1Kor 11,26). Ez a hitvallás egyfajta „tükör” arról, hogy mi is történik valamennyi liturgikus cselekményünkben, de közlés a vasárnap jelentéséről is.

Katekézis a liturgiáról

A II. vatikáni zsinat liturgikus konstitúciója, a Sacrosanctum concilium egy egész fejezetet szentel a zsolozsma liturgiájának (IV. fejezet, 83–101. pontok). Érdemes e fejezetnél hosszabban elidőznünk, s tegyük ezt a zsinati szöveg felosztásától némileg eltérve.

Katekézis a liturgiáról

A zsolozsmáról szóló zsinati tanítás két fontos igazságra hívja fel a zsolozsmázó hívő figyelmét. Az egyik a napszakokhoz való ragaszkodás, vagyis az „órák igazságának” alapelve, a másik a zsolozsmázó benső, szívbéli egysége a végzett liturgiával. A zsinati konstitúció nyomán megszülető zsolozsmáskönyv, az Imaórák liturgiája részletesen közli azokat a teológiai igazságokat, amelyeket az egyes imaórák hordoznak; ezek az igazságok csak akkor tudnak a maguk erejével „betörni” az imádkozó szívébe, ha az adott imádságot akkor végzi, amikor annak ideje van.

Katekézis a liturgiáról

A szentelményeknek két fő csoportja van: a szentelések és az áldások. Mind a kettőben részesülhetnek emberek, illetve dolgok, tárgyak, teremtményi valóságok, élethelyzetek. A szentelések nem azonosak az áldásokkal: a szenteléseknek mindig sajátos Krisztus-arculatuk van, szertartásuk és a hitbéli értékük sokkal szimbolikusabb mint az áldásoké, és rendszerint nem ismételhető szertartások ezek (míg az áldások igen). Az embereknek nyújtott szentelményi (!) szentelések (és itt most nem a szentségi szentelésekről van szó, mint például a papszentelés) közé tartozik a szerzetesi fogadalom, az apát és az apátnő beiktatása.

Katekézis a liturgiáról

Az ember nemcsak szellemiség, hanem anyagi valóság is: az Úr az embert a föld porából gyúrta, majd az elkészült „szobornak” az orrába lehelte az élet leheletét (Ter 2,7). Az Úr, amikor üdvözíteni akarja az embert, az ember egészét szólítja meg, vagyis az üdvösség nemcsak a léleknek szól, hanem a „pornak” is. Azok az üdvözítő (!) valóságok, amelyeket szentségeknek nevezünk, nemcsak lelki, szellemi közlések, hanem anyagi természetű dolgok is; „a dolgokhoz hozzáadott isteni szó” – ahogyan Szent Ágoston nevezte ezeket.