Ivancsó István

Görögkatolikus lelkiség
A hészükhazmus, a külső és belső csendre való törekvés, illetve maga ez az állapot az Istennel való kapcsolattartás legmagasabb foka. Ennek a lelkiségi módszernek a történetében három periódust lehet elkülöníteni. A legkorábbi szakaszát a Sinaihegyi atyák (Szent Nílus apát, Lépcsős Szent János, Hészükhiosz, Philotheosz) idejének szokták nevezni. Ők keveset törődtek a közös élettel és a zsoltározással. Sokkal inkább a theóriára, az istenlátásra törekedtek a magányban.

Görögkatolikus lelkiség

A bizánci egyház minden nagyobb istentiszteletében elhangzik a címben jelzett könyörgés. Szükségünk van a külső és belső békére, hogy imádságunk bensőséges istenkapcsolat lehessen. Egyházunk lelkiségében van azonban egy olyan módszer, amely ezt a legteljesebben tudja bemutatni. A hészükhazmus a céljául tűzte ki a hészükhiát (nyugalmat, békét) mint eszközt az Istennel való egyesülés elnyerésére. A fogalom önmagában a külső és a belső békét is jelenti, mert a hészükhaszták számára a külső nyugalom szükséges eszköz a belső béke elérésére. Őket gyakran azonosítják a remetékkel, akik a világtól és az emberektől elvonulva meg tudják valósítani a teljes nyugalmat és békességet.

Görögkatolikus lelkiség

Isten minél teljesebb megközelítése a görög atyák hagyományos tanítása szerint két szempontot foglal magában. Az egyik az Isten megismerése, a másik pedig a szeretetben való előrehaladás. Természetesen egyik sem létezhet a másik nélkül.

A„fény misztikája” szeretetet kíván ahhoz, hogy Istent megismerjük – Isten ugyanis a szeretet (1Jn 4,16) –, és nem ismer, illetve kizár minden értelmetlen jelenséget, amely akadályozhatná a léleknek Istenhez jutását. A „sötétség misztikája” ellenben ex-sztasziszt kíván: az értelemnek ki kell lépnie önmagából, hétköznapi állapotából, hogy az Istennel való egység tökéletesebb legyen. Görög atyáink világosan körülírják ennek a mára meglehetősen leszűkült fogalomnak a jelentését.

Görögkatolikus lelkiség

Az imádság célja az Istennel való kapcsolattartás. Mindenki számára világos lehet, hogy az imádság nem csupán „beszélgetést” jelent. Ugyanis vannak olyan élethelyzetek, amikor nincs alkalmunk arra, hogy szavainkkal fogalmazzuk meg imánkat, de gondolatban még mindig imádkozhatunk. Sőt, mindig lehetőségünk van arra, hogy cselekedeteinket felajánljuk Istennek, s ő szeretettel fogad el tőlünk mindent, a bűnt kivéve. A cél tehát az, hogy kapcsolatban legyünk Istennel, s ez a kapcsolat minél teljesebb legyen. Így egyre jobban megismerhetjük és szerethetjük őt, s ennek fényében – és a régi kis katekizmus „Mi dolgunk a világon?” kérdésére fülünkben még visszacsengő válasz alapján – irányítva életünket haladunk afelé, hogy az örök boldogságban a számunkra lehető legteljesebb kapcsolatban az ő színe látását élvezhessük.

Ősi igénye az embernek, hogy oltalmat szerezzen magának, mert felismeri, hogy esendő lény, aki védelemre szorul. Persze vannak az életnek olyan váratlan eseményei is, amikor ezt az ember különösen is át- és megéli, s ilyenkor „odafentről” kér segítséget. Ez történt 903-ban és 911-ben Konstantinápolyban is. Az előbbi esetben a súlyos pestisjárvány elmúlásáért esedezett a nép. A buzgó imádság közben András püspök és Epifániosz diakónus meglátta az Istenszülőt, amint kendőjét (leplét) a nép fölé terjesztve leszállt a templomba, s az oltár előtt könyörgött a halálos járvány megszűnéséért.

Görögkatolikus lelkiség

Ki ne törekedne arra, hogy minél tisztább legyen az imádsága? Általában megelégszünk annyival, hogy próbálunk minél jobban odafigyelni az imánkra, minél összeszedettebben mondani a szavait. Ez helyes is. A bizánci egyház görög atyái azonban néhány mélyebb szempontra is felhívják a figyelmet. Ha szó szerint értelmezzük, a tiszta imádság az, amely mentes a szétszórtságtól s minden indulattól, ami nem tartozik az imához. Ám a fogalomnak ennél bővebb jelentése, illetve értelmezése is lehetséges, mégpedig annak alapján, hogy milyen értelmet tulajdonítunk neki.

Görögkatolikus lelkiség

Az egyetemes egyházon belül bizánci egyházunk is becses ereklyeként tiszteli a „drága és elevenítő szent keresztet”. „Világraszóló felmagasztalásának fényes ünnepét” szeptember 14-én tartjuk. A hagyomány és Aquileai Rufinus egyháztörténetíró tanúskodása szerint ugyanis Szent Ilona császárné 326-ban megtalálta a Golgotán a keresztfát, amelyet Makáriosz jeruzsálemi pátriárka a világ négy égtája felé felmutatva felmagasztalt. A szent helyen templomot emeltek – amely a nyugati szóhasználat szerint a Szent Sír temploma, a keleti elnevezés szerint pedig a Feltámadás bazilikája lett. Felszentelésére 335. szeptember 13-án került sor, a keresztfelmagasztalás ünnepét pedig az ezt követő napra helyezték.

Görögkatolikus lelkiség

Az egészséges szellemű családban örömmel fogadják az új gyermek érkezését. Ahol valami oknál fogva sokáig kell várakozni az új jövevényre, ott rendkívüli boldogságot jelent a megérkezése. Így volt ez Joachim és Anna családjában is. Az idős házaspár évtizedeken keresztül várakozott gyermekáldásra, imádságos lélekkel. S amikor Isten meghallgatta kérésüket, és házasságuk gyümölcseként megszületett a kis Mária, hihetetlen örömmel teltek el. A bizánci egyház himnuszköltői nem tudnak hallgatni a nagy eseményről, a túláradó örömről. Szeptember 8-án szertartásaink énekeinek alapgondolata az örvendezés. Nem csupán az idős, aggastyán szülőkre vonatkozóan, hanem egyetemesen és személyre szólóan is.