Ivancsó István

Görögkatolikus egyházunkban nemcsak pénteken, hanem szerdán is „a drága és elevenítő szent keresztet” tiszteljük. Természetesen a nap fő éneke, a tropár is erről szól. E himnusz keretbe foglalja a mondanivalót. Négy gondolata közül a kezdő és a záró összecseng egymással. Közben pedig még egy zsoltáridézettel is találkozunk.

Az ének legelső szava az ember számára a világon a legfontosabbat fogalmazza meg: Üdvözítsd! Az üdvösségnél nagyobb célja nincs és nem is lehet az embernek. Ehhez képest minden más mulandó, elenyésző dolog a világon. Hiszen az üdvösség valójában már túl is mutat a földi életünkön: az örökkévalóságban teljesedik ki számunkra. S az sem közömbös, kitől kérjük ezt. Krisztushoz fordulunk: Üdvözítsd, Uram. Attól az Úrtól kérjük, akiről Szent Péter apostol pünkösdi beszédében a következőket mondja: „Isten azt a Jézust, akit ti keresztre feszítettetek, Úrrá és Krisztussá tette!” (ApCsel 2,36). Az „Úr” a megdicsőült Urat, a Feltámadottat jelenti Szent Pál szóhasználatában is: a Küriosz görög szó Jézussal kapcsolatban mindig ezt takarja. Attól az Úrtól kérjük ezt, aki már bebizonyította, hogy ura nemcsak az életnek, hanem a halálnak is. Így tud gondoskodni népéről is. Ezért oly kifejező a mondat befejezése: Üdvözítsd, Uram, a te népedet! Akik tudatosan vállalják, hogy az ő népét alkotják, azok számíthatnak arra, hogy az üdvösségbe vezérli őket.

Görögkatolikus egyházunkban minden keddet az Úr tisztes és dicső prófétája, előhírnöke és keresztelője emlékének szentelünk. Persze ezzel egyáltalán nem csorbul az Úr iránt való tiszteletünk és a feléje irányuló imádatunk. Ez a keddi nap fő énekéből, a tropárból is kiderül. Ugyanis sok szépet meg- és átimádkozunk ebben a szép himnuszban Keresztelő Jánosról, de a végső „csattanója” mégiscsak „a testileg megjelent Istenről”, Jézus Krisztusról szól.
Mint a bizánci himnuszokat általában, a keddi tropárunkat is át- meg átszövik a bibliai idézetek. Összesen hét található benne ezekből.

Görögkatolikus egyházunkban nemcsak november 8-án emlékezünk meg a szent angyalokról, hanem minden hétfőn. Az új hetet Jézus Krisztus feltámadásának napján kezdjük, vagyis vasárnap. Tesszük ezt az evangéliumi beszámoló alapján: az asszonyok „szombat elmúltával (…), a hét első napján kora reggel, napfelkeltekor kimentek a sírhoz” (Mk 16,1–2), és látták, hogy üres, mert Jézus feltámadt. Milyen jó, hogy ezt követően tüstént a menynyei erőket hívjuk segítségül az egész előttünk álló hét napjaira!

Micsoda kitörő örömmel énekeljük húsvét éjszakáján az ünnep legfőbb énekét, amelyet aztán a szent negyvennapos időszakban számtalanszor elismétlünk: „Föltámadt Krisztus halottaiból, legyőzte halállal a halált, és a sírban lévőknek életet ajándékozott”! Igen, bármilyen megközelítésből szemléljük, ennél nagyobb öröme nem lehet a keresztény embernek. Krisztus Urunk feltámadásával megtörte a halál uralmát, és megajándékozott bennünket élettel: az örök élettel. Lerombolva az alvilág kapuját, megnyitotta az üdvösség ajtaját. Ami az ő feltámadásáig zárva volt. Részesei lehetünk az üdvösségnek, az örök boldogságnak, mert Jézus kibékítette velünk a mennyei Atyát az ő végletekig elmenő engedelmességével, végső soron engesztelő áldozatával. Megengesztelte, megbékítette őt, így már békességben élhetünk. Felszabadultan és boldogan.

Egyes görög ortodox vidékeken még él az a szokás – amit nekünk, katolikusoknak nem kell átvennünk –, hogy a bezárt templomban a sekrestyés láncokat csörget, mielőtt a pap kopogtatására kinyitná az ajtót. Ez a húsvéti ikonon ábrázolt jelenetet egészen életszerűvé teszi: Krisztus az alvilágban szétszaggatta a feltámadásra várakozók bilincseit. Azonban az egész feltámadási szertartás a felszabadító húsvéti örömről szól.

A nagyhét nyitányául szolgáló virágvasárnap előtti szombaton görögkatolikus egyházunkban Lázár feltámasztásáról emlékezünk meg. Milyen nagyszerűen hirdeti ezt meg az ünnep fő éneke: „Az általános feltámadást kínszenvedéseid előtt velünk elhitetni akarván, Lázárt támasztottad fel halottaiból, Krisztus Istenünk!” S milyen nagyszerű az is, hogy nem holmi legendára, hanem az Isten által sugalmazott evangéliumi beszámolóra alapozódik az ünneplésünk (Jn 11,1–45)! Mint ahogy majd a következő üdvtörténeti eseményekkel (szenvedés, halál, feltámadás) kapcsolatban is így lesz, mert megjelenítő megemlékezéssel ünnepeljük őket.

Az emberek általában szeretik az édesanyjukat. Mi szeretjük a mennyei édesanyánkat is. Görögkatolikus egyházunkban ez különösképpen nyilvánvaló, mert a szombatokat az Istenszülő tiszteletének szenteljük. A liturgikus évben van egy olyan nap is, amely az őt tisztelő szertartásról kapta a nevét: az akathisztosz szombat, a nagyböjt ötödik szombatja. A nagyböjt vége felé már egészen közel jutunk a megváltás művének beteljesedéséhez, illetve annak átéléséhez. Egyházunk ekkor ragyogtatja fel előttünk az eljegyzetlen Jegyes alakját, bemutatva, hogyan vett részt az isteni üdvtervben, illetve egyszülött Fia megváltói tevékenységében.

Szent Pál apostol keresztény hitünk lényegét fogalmazza meg nagyon találóan: „Ha Krisztus nem támadt fel, hiábavaló a mi igehirdetésünk, és hiábavaló a ti hitetek” (1Kor 15,14). Majd meggyőző erővel mondja: „De Krisztus feltámadt!” (ugyanott, 20). Ebből a meggyőződésből fakadnak a bizánci egyház liturgikus költészetében a feltámadási tropárok megénekelt és átelmélkedett szövegei. A nyolcadik hangú tropárunk meglehetősen rövid, ám annál lényegre törőbb tanítást tartalmaz. Mint az összes többi ilyen énekünk, ez is minden sorában szentírási ihletésű, de valójában csak egy tényleges idézet fordul elő benne. Ez az énekünk három részre tagolódik.