Gajdó Ágnes

Az Ambrus férfinév a görög Ambrosziosz rövidüléséből alakult ki, jelentése halhatatlan. Innen ered az olimposzi istenek italának, az ambróziának a neve is. A legismertebb Ambrus 334–339 körül született Galliában, Augusta Treviro rumban (ma Trier), a négy nagy nyugati egyházatya egyikeként tartjuk számon. A legenda szerint újszülött korában egy méhraj szállt a szájára, innen eredt ékesszólása. Ambrus Liguria és Aemilia provinciák kormányzója volt, és úgy választották püspökké 374-ben, hogy még meg sem volt keresztelve.

Az idén száz esztendeje született Rónay György költeményei között keresgélve találtam rá az Advent első vasárnapja címűre, melynek zárlata azóta is a fejemben motoszkál: „Éjszakámból feléd fordítom orcám: / boríts be, Bőség! Irgalom, hajolj rám! / Szüless meg a szívemben, Szeretet!” Advent idején, a várakozás furcsa szép csendjében tétova fohászként el-elmormolom e sorokat, s arra gondolok, mivel is tehetném még szebbé, meghittebbé ezt a különleges időszakot a szeretteim számára.

Az óriáspanda neve a kínai nyelvben nagy medvemacskát jelent. A fekete-fehér színű, leginkább plüssállatra hasonlító jószág azért kaphatta e nevet, mert remekül mászik fára, s a pupillája nem kerek, hanem – akár a macskaféléké – rés alakú. Bambuszmedveként is ismert, hiszen táplálékának kilencvennyolc százalékát a perjefélék családjába tartozó örökzöld növény teszi ki. Egy-egy példány képes akár tíz-húsz kilogramm bambuszt is belakmározni egy nap, s emellett más növények is szerepelnek az étlapján, például a tárnics, a nőszirom vagy a sáfrány.

Léteznek olyan pillanatok a történelemben, amelyek csak egy-egy személynek vagy családnak fontosak. Lehet, hogy emlékezetünk néha cserbenhagy minket, s egyes események nem egészen úgy történtek, ahogyan gondoljuk, mégis jólesik újra és újra elképzelni: hiszen történhetett volna éppen úgy is. Például amikor a bukovinai székelyek lakta József falváról kitelepített, Bácskát, Tolnát, a frontot, a háború poklát és a hosszú ideig tartó orosz hadifogságot megjárt Mészáros Kelemen kézbe fogta elsőszülött gyermekét, a magasba emelte, hálát adva a Teremtőnek, hogy oly sok küzdelem, nyomorúság és szenvedés után egészséges leánygyermekkel ajándékozta meg őt és hitvesét. Kelemen-napon e bátaszéki családra gondolok, s felrémlik előttem magos Déva vára is, ahol a balladai névrokon egészen más okból és cél érdekében fohászkodott, hiszen: „Hit nélkül sem alkotni, sem élni nem lehet.”

Mindazt, amit Pest és Buda történetéről, a főváros születéséről, nevezetességeiről, legfontosabb természeti kincseiről tudok, Eglesz Dezsőné Ilonka néninek köszönhetem. Harmadik osztályban lett a tanítónk, s vele többször is jártunk Budapesten, felmásztunk a Gellérthegyre, végigsétáltunk a Városligeten, megnéztünk több múzeumot. Délutánonként otthonában is tanított minket, ahol az asztalra kiterítette a Budapest-térképet, s mesélt-mesélt az egykori török fürdőkről, Gül baba türbéjéről, a budai Várról, a fogaskerekűről, az Operáról, a Belváros titkairól. Sokáig úgy emlékeztem, mindezt azért tette, mert egy vetélkedőre készültünk. Nemrég azonban Ilonka néni elmondta, azért foglalkozott annyit velünk, s azért vitt el többször is a fővárosi forgatagba, hogy ne érezzük magunkat kevesebbnek, butábbnak csak azért, mert kis faluban élünk.

Legkedvesebb gyerekkori emlékeim közé tartozik, amikor a városban élő keresztanyám elvitt moziba. Akkoriban ez nagy eseménynek számított, hiszen nálunk, Előszálláson havonta csak néhány filmet vetítettek. A dunaújvárosi filmszínházban az amerikai rajzfilmrendező, Walt Disney 1937-ben készült klasszikusát, a Hófehérkét néztük meg. A történetet jól ismertem, de a vásznon egészen máshogy festett minden, mint ahogy elképzeltem. A bájos arcú Hófehérke, a mókás vagy éppen morcos törpék, a segítőkész állatok elvarázsoltak, de a ronda, bibircsókos banyától nagyon féltem.