A konstantini béke beköszöntével a székesegyházak és a városi keresztény közösségek mellett a szerzetesi közösségek váltak az egyházi élet fontos színterévé. Az első szerzetes atyák és anyák nem akartak mást, mint az evangéliumot élni és Krisztust keresni. A liturgia végzését – ideértve a zsolozsmát, a közös imát is – nem tartották saját kiváltságuknak.
A Didakhé tanúsága szerint a zsidóságból megtért keresztények magukkal hozták a napi háromszori imádság gyakorlatát: ennek magja a keresztények legősibb, Krisztustól kapott imája, az Úr imádsága.
Az egyes napszakokhoz kötött imádságnak ószövetségi gyökerei vannak. Noha az erre vonatkozó források nem egyértelműek, és sokszor egymásnak is ellentmondanak, legelterjedtebbnek a napi háromszor végzett imát tekinthetjük.
Sokat jelent a keresztény istentisztelet megértése szempontjából, ha a történetét tanulmányozzuk. Újrafelfedezése annak igényét is kifejezi, hogy szeretnénk minél közelebb kerülni ahhoz, ahogyan Jézus és az ő nyomán az apostoli egyház hitt és imádkozott. A mai liturgiatörténeti kutatások ezért nagy hangsúlyt helyeznek arra, hogy megértsék és leírják azon zsidó közeg istentiszteleti szokásait, amelyben Jézus és tanítványai éltek.
A zsolozsma utolsó imaórája a kompletórium, más néven befejező imaóra. A vesperásban még a napnyugta fényében dicsértük Istent, a fogyhatatlan világosságot – most az éj sötétjében ismét feléje fordulunk.
Előttünk áll a nyugtalanító éjszaka, amelyet benépesítenek saját félelmeink, vadállataink. Ezért imádkozza lefegyverző alázattal egy ősi kompletórium himnusz: A gonosz álmok fussanak, / és minden éji képzelet, / az ellent kösse meg kezed, / testünket, hogy ne rontsa meg.
A múló idő sodrása komoly kihívást jelent az ember számára: ehhez méri tevékenységeinek eredményét-eredménytelenségét, órájára nézve szembesülhet az előtte tornyosuló feladatokkal, vagy épp hálásan tekint az elvégzettekre. A vánszorgó vagy épp száguldó percek arra is emlékeztetnek, hogy időbe zárt életünk egyszer majd véget ér, hogy életünk, szabadságunk, lehetőségeink e titokzatos folyam általunk nemigen ellenőrizhető korlátai közé vannak zárva. Ha az ember úgy tapasztalja, hogy nem ura élete útjának (Jer 10,23), az idő mérésével, beosztásával próbálja ezt a folyamot átláthatóbbá, kezelhetőbbé tenni.
A vigília imaórájának kerete az éjszaka csöndje és sötétje: a virrasztva imádkozó keresztény közösség a nyugalom óráit szánja az Úr eljövetelét váró, sürgető imádságra és az Isten igéjén való hosszasabb elmélkedésre.
A napi zsolozsma következő imaórája a reggeli dicséret. Hagyományosan ezt hajnalhasadtával imádkozzák, amikor az új nap fényei elűzik az éj sötétjét. Az ébredő hajnal ősidők óta az újjászületés jelképe, a reménység, az újrakezdés ígérete kapcsolódik hozzá. A hajnali fényben eltűnnek az éjszaka baljós árnyai, a világ visszanyeri megszokott színeit és formáit. A pihentető alvás után megújult erővel vághatunk neki az új napnak, fogadjuk ajándékait, kihívásait, megpróbáltatásait.
Az egyház hagyománya a reggeli és az esti dicséretet tartja a nap két legfontosabb imaórájának. A napkelte és az alkonyat valóban két olyan időszak, amely megállásra készteti a nyitott érzékekkel és szívvel járó embert.
