A napszakokhoz kötődő ima

Dániel története az egyik legszebb illusztráció erre: a próféta a királyi tiltás ellenére házának felső emeletén, „a Jeruzsálem felé nyíló ablaknál naponta háromszor térdre borult, imádkozott és magasztalta Istenét” (Dán 6,11). Ellenségei számára pontosan ez lett az ürügy, hogy az uralkodó előtt megvádolják és halálbüntetést kérjenek rá.

Több fontos dolog is kiderül e szövegből. Egyrészt a napi háromszori ima a könyv keletkezésének idejére, a Krisztus előtti II. századra, már bevett szokás lehetett a nem Jeruzsálemben élő zsidók körében, sőt olyannyira része lehetett a zsidó önazonosságnak, hogy Dániel még élete kockáztatásával is ragaszkodott megtartásához.

Másrészt az is jól látszik, hogy ennek az imának van egy nagyon fontos igazodási pontja: Jeruzsálem, egészen pontosan a templom, és az ott napjában kétszer, reggel és este bemutatott áldozat. A templom, azon belül is a Szentek Szentje Isten jelenlétének kiváltságos és titokzatos jele – annak szimbóluma, hogy ő együtt lakik népével. Az áldozat pedig a vele való kapcsolattartásnak és a neki való odaadottságnak, a vele kötött szövetségnek az ősöktől örökölt gesztusa.

A szent várostól távol élő ember számára tehát megadatik, napjában háromszor, hogy lélekben, de nem kevéssé valósan részt vegyen Isten és az ő népe közötti párbeszédben, az őket összefűző szövetség ünneplésében, így e nép és e szövetség részesének tudhatja magát. Ennek a napjában háromszor mondott imának sarokpontja Izrael ősi hitvallása, Jahvéról, az egyetlen Istenről a Smá Jiszráél: Halld, Izrael! Az Úr, a mi Istenünk az egyetlen Úr! Szeresd Uradat, Istenedet szíved, lelked mélyéből, minden erőddel!
Ezt a hitvallást ismétli meg Jézus, amikor a farizeusok a legfőbb parancs felől faggatják (Mk 12,29–30). Ezért gondolhatjuk, hogy ezekkel a szavakkal fordulhatott napjában többször is Atyjához, akárcsak többi zsidó kortársa. A farizeusoknak adott válaszához azonban Jézus a Lev 19,8-at is hozzáfűzi: szeresd felebarátodat, mint önmagadat. E kettős parancs legszebb foglalata az az ima, amelyet ő tanított követőinek, s amelyet mindmáig az ő imádságának nevezünk: a Mi Atyánk. Ami a zsidóság számára a Smá Jiszráél, az nekünk keresztényeknek az Úr imádsága.

A napjában többször végzett ima első Biblián kívüli keresztény tanúja az I–II. század fordulóján keletkezett Didakhé: e zsidó-keresztény közegben keletkezett írás tanúsága szerint az első keresztények folytatták a választott nép hagyományát, és naponta háromszor imádkoztak. A Halld, Izrael elmondását azonban itt már felváltja az Úr imádsága.

E Jézustól kapott ima hatalmaz föl bennünket, hogy Istent újra és újra Atyánknak szólítsuk. S a Didakhé keresztényei nyomán napjában többször imádkozva, bárhol éljünk is, tudhatjuk, hogy az ő háza népéhez, családjához tartozunk: s ez a család az egyház. S tudhatjuk, napjában többször emlékezhetünk rá, hogy a két fő parancs: Isten és felebarátaink szeretete nem választható el egymástól.