Fehérváry Jákó OSB

 Fedezzük fel a zsolozsmát!

Minden istentisztelet egyik fontos eleme az ismétlés. Napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra ugyanazokat a szövegeket imádkozzuk. Ismétlés nélkül nem lehetséges liturgia: az imádságban való részvétel egyik záloga az, hogy tudjuk, mikor mi következik, biztonságban ráhagyatkozhatunk az ismerős, otthonos mondatokra.

Nem kivétel ez alól az egyház hivatalos zsolozsmáskönyve, a Liturgia Horarum sem, amely lényegében négy hétre osztja el a zsoltárokat és más biblikus szövegeket. Vannak szerzetesközösségek, amelyek két vagy épp egy hét alatt imádkozzák el a teljes zsoltároskönyvet. A lényeg az ismétlődés.

Fedezzük fel a zsolozsmát! (5.)

Iohannes Cassianus, a nyugati szerzetesség egyik atyja írja, hogy az egyiptomi atyák, amikor meghallották celláik ajtaján az imádságra hívó kopogtatást, azonnal indultak: ha valaki például írással foglalkozott, befejezetlenül hagyta a megkezdett betűt, még az ékezetet sem tette ki rá (Inst IV, 12).

Fedezzük fel a zsolozsmát! (7.)

A zsolozsma imaórái az idő kozmikus körforgását követik: a huszonnégy órás nap egyes pillanatai az imádság kiemelt, védett időpontjaivá válnak. Ezek az időpontok az egyes napszakokhoz kötődnek, amelyek régtől fogva, amióta az időt felosztja, méri, különös jelentőséggel bírnak az ember számára.

Július 11-én emlékezik meg az egyház Európa fővédőszentjéről, Szent Benedek atyánkról. A bencéseket gyakran nevezik kissé közhelyszerűen liturgikus rendnek, és mi, szerzetesek szívesen is időzünk ebben az aranykalitkában.

Immár nyolcadik alkalommal rendeztek nemzetközi liturgikus konferenciát az olaszországi Bose monostorában június 3. és 5. között. A téma évek óta a liturgikus tér és a templom. Sorra kerültek már eddig a liturgikus tér legfontosabb elemei, szó esett a tér tájolásáról, az ünneplő közösséggel való kapcsolatáról, valamint a templomépület/egyház és a város viszonyáról.

Az Eucharisztia ünneplése ősidők óta ugyanazt a Jézustól örökölt alapformát követi. Az utolsó vacsorán elhangzott parancsa – „Ezt cselekedjétek az én emlékezetemre!” – először a hét első napján, az emmauszi úton ölt testet. Jézus az úton „Mózesen elkezdve az összes prófétánál megmagyarázta a tanítványoknak, amit az írásokban róla írtak”, majd asztalhoz telepedve „kezébe vette a kenyeret, megáldotta, megtörte, s odanyújtotta nékik” (vö. Lk 24, 27.30). Ugyanezt a mintát követi Pál apostol, aki Troászban, a „hét első napján” az összegyűlt testvéreknek hirdeti az igét, majd megtöri a kenyeret (vö. ApCsel 20,6-11).

Nem csak a kiengesztelődés jele – „Béke veled!” A közel-keleti ember ősidők óta ezekkel a szavakkal és a békecsók gesztusával üdvözli embertársát, akivel az úton találkozik, vagy akit otthonába befogad. Ez a köszöntés több puszta jókívánságnál. A másik ember – az egész ember – jó-létére, boldogulására, üdvösségére, békéjére vonatkozó kérés és óhaj ez, amely lebontja az idegenek között a bizalmatlanság falait, és a kölcsönös elfogadás ígéretével ajándékozza meg őket.

A húsvéti idő természeténél fogva közel visz bennünket keresztségünkhöz, Krisztusban való életünk kezdetéhez. A húsvéti vigílián megszenteltük a vizet, amelyből a liturgiát vezető pap – miután égő gyertyával kezünkben megújítottuk keresztségi fogadalmunkat – bőven hintett az ünneplő közösségre. A szenteltvíz elsősorban mindig keresztségünkre emlékeztet, ez most, a húsvéti időben hatványozottan is igaz.