Esti fény

A lemenő nap aranyló sugarai bármit képesek ünneplőbe öltöztetni: a legkopottabb panelház üres falát, a kiszáradt fát, egy barázdált arcot, a fáradsággal és szenvedéssel terhelt napot. Ismert tárgyakból, tájakból új, különös részletek tárulnak fel ebben a fényben: felszínre hozza a dolgok rejtett szépségét, olyan oldalukról láttatja őket, amelyek első vagy talán sokadik látásra nem érzékelhetőek.
   
Az alkonyat órái arra hívnak, hogy meglassítsuk lépteinket, hogy ránézzünk a bennünket körülvevő világra, életünkre, napunkra, és megsejtsük bennük a rejtett, de minden dolog mélyén ott húzódó értelmet, formát. Mintha ebben az esti fényben minden a helyére kerülne, ahogyan Isten a teremtés napjainak alkonyain láthatta s látja mind a mai napig a világot. Az emberszerető Teremtő előtt megálló zsoltáros ajkán az imádság legingyenesebb formája, a dicsőítés kap hangot: „Szálljon föl színedhez imádságom, mint a tömjén füstje, kitárt kezem legyen előtted esti áldozat!” (Zsolt 140,2). Az egész lényét Istennek visszaadó ember áll kitárt karral és énekel ebben a gyönyörű esti áldozat idejére szánt imában. A keresztény hagyományban így válik ez a szöveg a vesperás ősi magjává.
   
Az esti fény a keresztény ember számára ismét Krisztust, az igaz világosságot hordozza. A gyönyörű ősi bizánci himnusz ezt így énekli meg: „Enyhe világossága a szent és boldog és halhatatlan mennyei Atya isteni dicsőségének, Jézus Krisztus! Eljövén a Napnak lenyugvásához, és látván az esteli fényt; áldjuk az Atyát s a Fiút és a Szentlélek Istent! Mert te méltó vagy, hogy minden időben, szent hangon énekeljünk tenéked, Isten fia, ki éltet adsz a világnak; miért is ez a világ dicsőít téged.”
   
Jézus fényében nyer értelmet, elevenedik meg és magasztosul fel az elmúlt nap minden perce, esendőségeivel, erejével, szépségével, és nyilvánvalóvá válik róla, hogy mindenestől Istené. Ennek tudása hálára és dicsőítésre fakasztja az egyházat – talán ez az a két dolog, amely az esti dicséret alaphangját leginkább megadja.
   
Jóllehet az imaórát nyitó himnusz és a zsoltárok is ezt a fajta imát hordozzák, az leginkább mégis Mária hálaénekében, a Magnificatban kap hangot. Ez az evangéliumi ének Isten erejének és nagyságának győzelmét ünnepli. Őt nem köti az emberi hatalom és siker logikája – ez az imádság a kisemmizettek, az üres kézzel érkezők, az éhezők és kicsinyek Istenét ünnepli és dicsőíti. Nagyon jó, hogy az egyház egy munkában eltöltött nap végén álló és az éjjeli pihenésre készülő embernek a Szentlélektől fogant Krisztust hordozó „szolgálólány” imáját adja az ajkára.