Napi üdvtörténet

Az ókori ember mind az éjjelt, mind a nappalt tizenkét időegységre osztotta fel: a nap huszonnégy órára való tagolása ősi módja az idő mérésének. Az éjszakát további négy őrségváltás osztotta fel egyenlő részekre. A nap első óráját a napfelkeltéhez igazították. Fontos viszonyítási pontot jelentett a harmadik, hatodik és kilencedik óra, amelyeket egyes helyeken nyilvánosan is jeleztek.
   
Minden napszakhoz fűződik valamilyen fontos tapasztalat: a délelőtt a munka, a lendület, a frissesség és az alkotókedv ideje. Délben talán a nap hevét és terhét érezzük: az első fáradtság, az éhség ilyenkor jelentkezik legerősebben, és esetleg a munka hiábavalóságának érzése is erőt vehet rajtunk ekkor. A sivatagi atyák ehhez a napszakhoz kötötték a csüggedés, a kedvetlenség kísértését, az akédiát, amelyet a „déli ördög” névvel is illettek. A délután a nap aktív szakaszának lezárása felé mutat: összegezzük a munkánkat, és fél szemmel már az esti nyugalom felé tekintünk.
   
A keresztény közösségek kezdettől ezekhez az órákhoz igazították a nappali imádság időpontjait. Így alakult ki a három napközi imaóra: a tertia, a sexta és a nona. Az üdvtörténet egyes fontos eseményeit a Szentírás is ezekhez a napszakokhoz köti. A harmadik órához a Szentlélek kiáradását (ApCsel 2,15), a hatodik órához Krisztus keresztre feszítését (Mk 15,33) és Péter imáját, amely során látomásban bizonyságot kap a pogányok üdvösségéről (ApCsel 10,9). A kilencedik óra a Megváltó halálának órája (Mk 15,34—37), ugyanekkor gyógyítja meg Péter a születésétől fogva sántát is (ApCsel 3,1). Így, az egyházatyák nyomán azután az egyes imaórák az üdvtörténeti tartalommal is gazdagodnak, amikor megváltásunk eseményeit felidézzük.
   
A jelenlegi zsolozsmáskönyvben nem kötelező mindhárom imaóra elmondása: ezt a rendet többnyire olyan szerzetesközösségekben tartják meg, ahol az életmód lehetővé teszi. Ma egyetlen napközi imaóraként délelőttől délutánig bármikor imádkozható.
   
A napközi imaóra viszonylag rövid imádság, a napszakhoz kötődő himnusszal, illetve néhány zsoltárral vagy zsoltárszakasszal, rövid szentírási olvasmánnyal és egy könyörgéssel. Mondhatnánk: ez a zsolozsma „röpimája”. A nap terhét hordozó ember leteszi a kezében lévő munkát, és rövid, lélegzetvételnyi időt szentel arra, hogy megálljon Isten előtt: a megváltás eseményeire emlékezve saját, éppen zajló életét is az üdvtörténet folyamában tudja, és hálásan visszahelyezi oda, ahová tartozik: Isten kezébe.
   
A napközi imaóra legjellegzetesebb zsoltára a 118. zsoltár, amelyből — mivel igen hosszú — egyszerre csak egy-egy szakaszt mondunk el. Ez a zsoltár hosszú elmélkedés Isten törvényéről: a tevékenységeibe merülő ember, amikor imádkozza őket, ismét tudatára ébred annak, hogy van egy nála nagyobb, az ő szempontjainál magasabban álló viszonyítási pont, amelyhez tetteit igazíthatja, s amely irányt ad az életének: ez Isten, aki szól hozzánk.