Bizalom és töredelem – két nagyon fontos erő, amely minden Isten felé forduló ember szíve mélyén ott munkál. Ennek a kettősségnek ad hangot ezen a vasárnapon a szentmise kollektája:
Mindenható, örök Isten, te mindig többet adsz nekünk, mint amit megérdemlünk és kívánhatunk. Áraszd ránk irgalmadat, bocsásd meg mindazt, amivel lelkiismeretünk vádol. És amit szinte már kérni sem merünk, add meg túláradó atyai jóságodból.
Szerzetesség és liturgia
A hétfő hajnali zsolozsmánk a következő könyörgéssel ér véget:
„Add nekünk, Urunk, kegyelmedet, amely megelőz bennünket, hogy helyesen cselekedjünk, követi tetteinket, hogy ne hiába fáradozzunk, föllobbantja szándékunkat, hogy jótettekre lelkesüljünk, megadja a hatékonyságot, hogy mindezt végbe is vigyük, Krisztus a mi Urunk által…”
Szerzetesség és liturgia
Az istentiszteleten való részvételünk egyik alaptapasztalata az unalom. Ilyesfajta megpróbáltatásainkat bizony nem csupán a néha végeérhetetlennek tűnő prédikációk okozzák. A megszokás, az ismétlődés, a fáradtság, az álmosság, a haszontalanság érzése, a napi gondok, kérdések gyakran teszik sivatagossá, szárazzá a körülöttünk lévő liturgikus tájat.
Szerzetesség és liturgia
Az epiklézis, a Szentlélek lehívása teszi lehetővé, hogy az áldozati adományok Krisztus testévé és vérévé váljanak, és a közösség egy test és egy lélek legyen Őbenne. De ehhez társul az odaadás gesztusa, amelyben úgy döntünk: semmit nem szeretnénk magunkból önmagunknak megtartani, hanem mindent Isten átalakító erejére bízunk.
Szerzetesség és liturgia
A szél ott fúj, ahol akar, hallod zúgását, de nem tudod, honnan jön és hová megy (Jn 3,9). Jézus ezekkel a szavakkal beszél a Szentlélek tevékenységéről Nikodémusnak. A pünkösdi lélek szuverén, ellenőrzést, manipulálást nem tűrő munkálkodása nemcsak az első keresztény közösség számára okozott meglepetést, de ma is próbára teszi a keretekre különben jogosan áhítozó vallásosságunkat. Átadni magunkat neki: újra és újra komoly, ugyanakkor örömteli és szép kihívása életünknek.
Szerzetesség és liturgia
Ha íróasztalomnál ülve kinézek szerzetesi szobám ablakán, egy kis almafa és körtefa üdvözölnek. Három és fél éve, hogy itt élek: azóta ezek a gyümölcsfák a múló időnek és az élet lüktetésének hallgatag tanúi számomra.
A rügyfakadás, a virágzás, a levelek zöldjének bontakozása, növekedése, a gyümölcsök megjelenése, az érés, a szüret, az őszi lomb színes búcsúja rituálisan kísérik végig az esztendőt egészen a végső novemberi széllökésig, amely kíméletlenül megkopasztja fáimat utolsó halott leveleitől: itt a tél.
Szerzetesség és liturgia
A liturgián való részvétel semmilyen azonnal mérhető haszonnal nem jár. Bizonyos értelemben tékozlás az idővel. Ezt nem könnyű hová tenni. Szeretjük az időnket hasznos, látványos eredményekkel kecsegtető tevékenységekre szánni. A liturgia világa mai kifejezéssel élve „minőségi idő”. Megadjuk a dolgok módját: felkészülünk,felöltözünk,útnak indulunk, figyelmünket, odaadásunkat rászánjuk az Istennel és a keresztény közösséggel való kapcsolatunkra. Elidőzünk a templomban.
Szerzetesség és liturgia
Istenben való keresztény létezésünket a Hitvallás két nagy ágazata különösen is megragadja: „(…) és emberré lett (…), kínhalált szenvedett, és eltemették. Harmadnapra föltámadott az írások szerint.” A megtestesülés és a húsvét eseményében – az értünk emberré lett, élt, szenvedett, meghalt és feltámadott Jézus Krisztus testében – lesz valósággá számunkra az üdvösség, Isten végső és visszavonhatatlan döntése mellettünk.
