A II. vatikáni zsinat utáni liturgikus reform nagy hangsúlyt fektetett a Szentléleknek a liturgiában betöltött egyedülálló, lényegi szerepére és működésére. A római misekönyv új eucharisztikus imáiban kulcsszerepe van az epiklézisnek, a Lélek-hívásnak. Azért kérjük az Atyától a Szentlélek elküldését, hogy a felajánlott áldozati adományok, a bor és a kenyér Krisztus testévé és vérévé „lelkesüljenek”, másrészt pedig hogy mi, akik az ő testét és vérét magunkhoz vesszük, Szentlelkével eltelve egy test és egy lélek legyünk Krisztusban.
A Lélek ott fúj, ahol akar. Hisszük, hogy a liturgiában ezt akarja: amikor őt hívjuk, eljön, biztosan, mint a hajnal, s amikor eljön, átalakít, átlelkesít és összegyűjt. Őáltala lesz a liturgia emberi elemekből építkező munkája Isten műve, Opus Dei. A Lélek ott fúj, ahol akar. De ez hitünk szerint nem valamiféle kiszámíthatatlan szeszélyességet jelent. Hanem sokkal inkább azt, hogy a liturgiában nem mágiát űzünk, nem Istent próbáljuk a hatalmunkba vonni, hanem a Lélek – merthogy ez a természete és tevékenysége – bekapcsol minket a Szentháromság szeretetébe. Hogy azután az istentisztelet befejeztével hova visz bennünket ez a Lélekben szövődő szeretetkapcsolat? A válasz valószínűleg nem kismértékben múlik azon: hagyjuk-e, hogy vigyen bennünket, s ahova visz, oda elmegyünk-e.