A szenvtelenség, ahogyan ezek a néma növények, anélkül, hogy kérném, szemem előtt átélik, elém játsszák a dolgok örök körforgását, a folytonos visszatérést a dolgok kezdetéhez és végéhez, csupasz valóságához, nekem is felteszik a kérdést: minden hiábavalóság?
Minden reggel fölkelek, a harangszó, a reggeli dicséret szavai jelölik meg az újra induló nap kezdetét, amikor testvéreinkkel gyakran a napi munkálkodásunkért, a ránkbízottakért vagy éppen saját boldogulásunkért imádkozunk. Az újjászülető nap délbe hajlik, röviden ekkor is megállunk, hogy Isten emlékezetét ébren tartsuk magunkban, miközben – egy költő szavaival – „számlákat kell megfizetni,/ gépeket megjavítani,/ rendhagyó igéket megtanulni,/ a Jelent megváltani a jelentéktelenségből”. Este a napszálltával dicséretet éneklünk Istennek, hogy aztán az éjszakába hulló világgal együtt mi is elengedjük az elmúlt napot: néha talán azzal a kérdéssel: minden hiábavalóság?
A dolgok folytonos körforgása, az örök visszatérés, életeink körforgása, utunk a liturgiában válik az atyai házba való örök és egyre közelebbi visszatérés útjává.
