Nem fél, ha jön a hőség…

Egy bencés apát egyszer sekrestyés-szindrómának nevezte ezt a tapasztalatot: a Szenthez való közelséget olyannyira evidenciának tekintjük, hogy kutyafuttában elvégzett templomi térdhajtással, alig felismerhető keresztvetéssel, gépies hangon ledarált imákkal, válaszokkal vesszük tudomásul, hogy velünk az Isten.

Persze, ez egy egészen normális, emberi tapasztalat: tudjuk, hogy nincs az a kapcsolat, amelyhez folyamatosan ugyanazzal az érzelmi telítettséggel tudunk közelíteni. Néha kiszáradni látszik a szívünk, ami a dolgok természetes rendjéhez tartozik. Így van ez a liturgiával kapcsolatban is: ha előfordul, akár huzamosabban is, hogy a közös imádsághoz az üresség érzete párosul, nem kell feltétlenül hibát keresnünk sem magunkban, sem másokban. Lehet, hogy épp sivatagban járunk, vagy aszályos, nyári hónapokat kell átélnünk.


Ilyenkor az istentiszteleten való hűséges és állhatatos részvételünket tekinthetjük úgy, mint azt a mélyre nyúló gyökeret, amely a csak nagyon mélyen megtalálható, éltető vízhez kapcsol minket. Ez titokzatosan áramlik át életünkön, pedig a felszínen csak a perzselő hőséget és szárazságot észleljük. Jeremiás próféta így szól erről: „Áldott ember, aki az Úrban bízik, és az Úr a reménysége: Olyan lesz, mint a folyóvíz mellé ültetett cserje, amely nedves talajba bocsátja gyökerét. Nem fél, ha jön a hőség, lombja akkor is zöldell. Nem kell aggódnia a szárazság idején, nem is szűnik meg gyümölcsöt teremni soha” (Jer 17,7–8).

Most, a perzselő nyár idején is maradjunk hűségesek a liturgiához, amely éltető vízzel öntözi néha kiszáradni látszó életünket.