Elmer István

Bemutatkozásra kértek fel az Új Ember honlap szerkesztői. Először meglepett a kérés, hiszen közel harminc esztendeje dolgozom az Új Ember szerkesztőségében. Ennyi idő talán elegendő arra, hogy hétről hétre megjelenő írásaimat – s ezeken keresztül az újságírót – megismerhessék. Aztán eszembe jutott: nagyon is helyénvaló a bemutatkozás. Hiszen újságunk elektronikus változatát olyan nemzedékhez tartozók olvassák, akikhez a nyomtatott változat nem jutott el, a technikai szempontból másféle médiumokat ellenben előszeretettel „simogatják ki” telefonjukon. Ha ennyi szükséges, hogy hitem és értelmi meggyőződésem szerint az Igazságot közvetíteni lehessen, örömmel teszem. S kívánom, honlapunkat legalább annyian olvassák, amennyi fiatalt – és kevésbé fiatalt – látok mindig ügyködni elektronikus „oldalfegyverével”.

A kommunikációs torony

Szerző:

Krisztus után 500 körül élt egy fiatalember, aki ismerte az első, latin nyelven íródott szabályrendszert (regulát), a kilencvenöt fejezetből álló Regula Magistrit, de hallott az egyiptomi és szíriai aszkétákról, remetékről és szerzetesekről is. Sokféleképpen igyekeztek megjeleníteni a későbbi korok ezt a férfiút, akinek a nevéhez a nyugati szerzetesség kialakulása köthető.

A szerzetesség csírái már Krisztus előtt jelentkeztek, gondoljunk csak a kumráni közösségre, de más vallásokban (iszlám, buddhizmus stb.) is találkozunk hasonló jelenséggel. Mit mutat ez? Hogy a szerzetesi életállapot az egyik alapvető létezésmód, s áthatja az emberi történelmet. Nem valami különcség, furcsaság, a „normális” élettől való eltérés, hanem az ember természetéből következő, a világhoz való egészséges viszonya fejeződik ki benne, hasonlóan a házas életállapothoz.

Tiszta hangon

Szerző:

Találkozás Haramza László operaénekessel

Széles, mégis finoman visszafogott gesztusok. Az érzelmek feltárulása, majd derűs tisztasága. Némi izgatottság, a hullámok a személyiség mélyrétegeiben futnak végig, olykor mintha kitörésre várnának. Ugyanakkor néhány pontos szó. Érzelem és intellektus okos hevületben ötvöződik. Mintha valamelyik olasz operából lépne elő. A kifejezés embere. Tenorista. Aki tudja, minden hangért – a színpadi teljesítményen túl az erkölcsi hangra éppúgy értve – meg kell küzdenie. Előbb önmagával, a közönség szolgálatában. Magában hordja az alapvető tudnivalót: az esztétika első és legfontosabb kritériuma a tisztesség. Ezt a tudást nyilván a mohácsi szülői házból hozta magával, majd megerősítette az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium, ahol 1979-ben érettségizett, s a művészi pálya, amely nehéz, de szép küzdelem, elmélyítette. Haramza László, a Magyar Állami Operaház magánénekese a pécsi Janus Pannonius Egyetem tanárképző karán magyar–ének szakon végzett.

Imádság nélkül csak kép, nem ikon

Szerző:

Az ikon belülről, nem kívülről kapja a fényt – mondja a ferences Varga Tarzíciusz testvér, az ikon-festőtábor mestere. A mester elnevezés nem puszta cím, régen a kolostorok festőműhelyeiben az egyik szerzetes a fa csiszolását, a másik a ragasztást, a következő az aranyozást végezte, egy újabb szerzetes a ruhát és az ábrázolt szent attribútumát (megkülönböztető jellemzőjét), végül a mester az arcot és különösen a szemet. Mert az ikonnak a kommunikáció a lényege. Amikor valaki letérdel az ikon elé, a szemet, a tekintetet keresi, s úgy imádkozik.

Az asztalos útja

Szerző:

Az asztalos útja

József leporolta magáról a kötényére rakódott port, levetette, s a műhely falára akasztotta. Nem ért még véget a munkaidő – de hiszen a maga számára határozta meg, meddig veszi kézbe a szerszámokat, sokszor későig, míg annyira be nem sötétedett, hogy már nem látta a gyalulatlan deszkákat. Leginkább asztalokat szeretett készíteni, súlyos, nagy asztalokat, melyeket körülülhetnek a családok. Nézd, mondta minden alkalommal Máriának, ha lakótelepi konyhát láttak, ennél a keskeny asztalnál az emberek nem tudnak egymás szemébe nézni. Olyan, mint az istállóban a vályú… – s hozzátette: ő nem ilyet szereűtne, hanem amelyhez hozzáférhet mindenki, az asztalfőn az apa ül, aztán a felesége, s a gyerekek. Mondták is rá, ugyan, József, te olyan idejétmúlt ember vagy. A mai világban ez már másként dívik!

Másként? – nézett József hosszan, meggondoltan, lesöpörte tenyeréről a fűrészport, s elindult. – Hová mész? – kérdezte Mária, aki a konyhában tett-vett.

– Járok egyet a városban – válaszolta József; Mária egy pillanatig arra gondolt, talán valami külön útja lehet a férjének, de máris elhessegette: annyit dolgozik szegény, olykor neki is szüksége lehet egy kis pihenésre.

Fényes múzeum: Velence

Szerző:

Az utcákon és a vízen nyüzsgés, embertömeg, a kicsiny éttermek, a trattoriák folyamatosan telítettek, üzletek, árusok, kínálat, mindenféle nyelv hangzik, s a jelzések valami egyszerű nemzetköziségében igyekszik egyik ember megérteni a másikat, nem kell nagyon erőlködni, a szabályok és jelentések pontosak, leszűkültek: enni, inni, látni, jönni-menni, venni… – lüktet a tömeg. A Szent Márk-székesegyháznál és a dózsepalota előtt reménytelenül hosszú sor, de a legtöbben kitartanak, hiszen látni kell, látni, amitől Velence később elmesélhető, az úti célok közül kipipálható élménnyé válik.

Velence mégis üres, halott város. Velence a mai Európa jelképe: múltja van, fényes, nagyszerű, csillogó múltja – de jelene nincs, és még kevésbé jövője. Velence hatalmas, szabadtéri múzeum, a Canal Grande, a nagy csatorna és ezer elágazása (ez persze túlzás, százhetvenet tartanak számon) a fényes palotákkal, odébb évszázadok során egymáshoz ragasztott, kopott falú házakkal olyan, mint a rovargyűjtemény: a „kötelező” látnivalók gombostűvel felszúrva egymás mellett. Lakosságát a Velencei Köztársaság fénykorában (tehát valamikor a középkorban) kétszázezerre tették, ma alig több mint hatvanezer az állandó lakók száma. Múzeumban nem is igen van helye a mindennapi szatyorral cipekedőknek, akik nem Velencében jönnek-mennek, s végzik a dolgukat, főzik a tésztát vacsorára, hanem egyszerűen csak otthon vannak. Velencét szinte észre sem veszik.

Századok óta nem volt…

Szerző:

Mindszenty József nyomában (6.) – Esztergomban

„Egyszer láttam őt, de az meghatározó gyerekkori élményt jelentett” – emlékezik Blanckenstein Miklós, az Esztergom–budapesti főegyházmegye pasztorális helynöke. „1956 táján a budai Várban laktunk. A forradalom napjaiban egyszer csak kiabálás hallatszott az utcáról: hozzák, hozzák! Édesanyám kihajolt az ablakon, s kérdezte: kit hoznak? Őt! – mondták az utcán állók nyomatékkal. Akkor érkezett meg Mindszenty bíboros hétévi fogság után az Úri utcába. A Várban lakók összeszaladtak a hírre, engem, a kilencéves gyereket föltettek egy tankra, hogy jobban lássak. A tömeg imádkozott, majd egy idő után Mindszenty József kilépett a félig még romos érseki palota, az Úri utca 62. első emeleti erkélyére. Mindenkit nyugalomra és békére intett.”

„Budán 1956. október 31-én kora reggeltől estig a magyar és külföldi küldöttségek hosszú sorát fogadtam, egyháziakat és világiakat egyaránt. Valamennyien önként és örömmel jöttek, hogy lássanak és üdvözölhessenek. Egyedül a békepapokat nem óhajtottam fogadni; legalábbis a kezdetben nem.” (Mindszenty József: Emlékirataim)

Amikor 1965-ben Blanckenstein Miklós belépett az esztergomi szeminárium ajtaján, Mindszenty bíboros kispapja lett. Ő volt az egyházmegye – igaz, akadályozott – főpásztora. Ekkoriban önkéntes kényszerfogságban élt a budapesti amerikai követségen.

Szélsőségesen

Szerző:

Mindszenty József nyomában (5.) – Sopronkőhidán

A börtön kórház épülete. (felül) Ennek pincéjében tartották fogva Mindszentyt és paptársait (lent) 1944 karácsonya. A Sopronkőhidai Fegyház és Börtön épületével szemközt lévő iskolához teherautó kanyarodik. (Egyes szemtanúk szerint autóbuszféle jármű lehetett.) Két csendőr kíséretében huszonhat papi személy és teológus száll le, köztük Mindszenty József veszprémi püspök.

 „Kőhida egy gyár épületeiből átalakított nagy fegyház. Hogy tisztviselőinek, fegyőrjeinek és egyéb alkalmazottainak a gyermekei iskolába járhassanak, korábban az állam iskolát is építtetett hozzá, s ebben szállásolták el a statáriális bíróságot. Mivel a fegyházban nem volt számunkra hely, az iskola udvarán szálltunk le a teherautókról.” (Mindszenty: Emlékirataim)

Szkanderozik a lélek

Szerző:

Kívülről porosan, belülről annál fényesebben

Az ember újra és újra elindul – lényegéhez tartozik a zarándoklat. Keresi a választ okosan, érzelmeitől irányítva vagy éppen riadtan hajtva: bizonyosságra vágyik. Hogy végre tudja, érezze, higgye (bizonytalanul válogat a kifejezések között), ami abban a bizonyos végső kérdésben benne foglaltatik. Talán nem is gondol bele, de ott kíséri (kísérti), olykor elfojtja, mégis vele van, mi is lenne ez a végső kérdés, amely első és lényegi, legfontosabb az életében. Magam ezt a végső, legegyszerűbb kérdést négy részre bontom, de egy leheletre mondom ki: mi a világ, ki vagyok én, milyen viszonyban vagyunk, s ezek után miként éljek? Az első három ehhez a „miként”-hez vezet.

Hajnal, a pályaudvar még éjszakai kidőlt álmában, gyerekkoromban utaztam egyszer így, ilyen hajnalon, mintha minden fölszakadt volna abban a rettenetes, kiismerhetetlen reggelben (apámat temettük messze, távol, régen), a pályaudvar üvegtetejű levegőtlenségében a gőzmozdony füstje, fehér párája, sivító hangja remegett-fülledt-fojtott, az is zarándokút volt. Most minden illem szerinti: a częstochowai Fekete Madonna kegyképének másolatát a vágányok mellett megáldja Székely János püspök, mellette Bátor Botond, a pálos rend magyarországi tartományfőnöke, szemközt a częstochowai pálos kolostor helyettes perjele, a balti arcú, szőke keretbe zárt Mieczysław Polak atya. Nagy Gábor Emmanuel, varsói magyar lelkész fordítja neki a szavakat, bár anélkül is minden érthető. A hatszáz zarándok már a szerelvényen. Olyan fegyelmezettséggel, mintha csak a lélek akarata hallatszana; a léleké, amely el akar jutni valahová. S hogy kinek mit jelent ez a „valahová” (élményt, utazást, Erdély-járást, ember- vagy Isten-járást), a zarándok nem kérdezi.

© 2024 Magyar Kurír - Új Ember • Készült