Szkanderozik a lélek

Egyik ismerősöm – első alkalommal vesz részt ilyen eseményen – azt kérdezte tőlem néhány nappal az indulás előtt: hogyan készüljön? Engedd, hogy hasson – mondtam neki, nem tudván okosabbat. Mert hiszen én is a kereső ember járásával kopogtatom végig a sorsom – Csíksomlyóig. Nem tudok semmit, sőt, ahogyan a világ ideje öregedik bennem, egyre kevésbé törekszem megrögzött tudásra. S az a bizonyosságra vágyás? Parabolaantenna vagyok. Szeretnék egész lényemmel a legszebb adás felé fordulni.



Feldudál a mozdony, utasítások, sietős léptek, ellenőrző tekintetek a vágány mellett, s nekilendül a Boldogasszony Zarándokvonat Erdélyország felé. Nem visszük magunkkal a gondolkodásból sokáig kiebrudalt magyar író, Nyirő József hamvait, hogy végakarata szerint Székelyudvarhelyen helyezzék nyugalomra őket. Nem visszük, mert egyesek a kisszerűség ostoba demagógia-zászlaját lengetve megakadályozzák ezt.A vonat utasait nem rázza meg a hír. A Jászságból érkezett hölgy azt mondja erre: „Szegény politikusok. Hát ennyire megromlott a lelkük? Imádkozom értük.” Azokért, akik megakadályozták az újratemetést. Zakatol a Boldogasszony Zarándokvonat a keleti határ felé. Mieczysław Polak atya korábban nem hallott a csíksomlyói kegyhelyről. S majd amikor három nappal később a visszaúton benyomásairól kérdem, ezekkel a szavakkal válaszol: „Sokkolt, megrendített a székelyek és magyarok vendégszeretete, az a nyitottság és barátság, amellyel találkoztam.”



Közép-Európát két lélekkel jelölt út szeli át: az egyik Częstochowából vezet Medjugorjéba, a másik Mariazellből Csíksomlyóba. Hatalmas keresztként rajzolják ki a Mária-út jelzései a sok száz kilométert. A csíksomlyói kegytemplom előtt a szombat délelőtti embertömegben – nem, nem tömeg ez, a hit, bár különféle erejű és formájú egyenlete foglal itt képletbe mindenkit –, ebben az együttlétben találkozunk a Ráckevéről indult négy gyalogos zarándokkal, akik előző nap érkeztek meg az útközben hozzájuk csatlakozó néhány társsal. Húsz-harminc kilométert tettek meg naponta, s mikor kérdem, azt válaszolják, talán a Bucsintetőn való átkelés volt testnek-lábnak a legnehezebb.



Mivel telt napközben a lélek ideje? – tudakolom, mert a test nyilván tette a magáét. „Énekeltünk, rózsafüzért mondtunk, beszélgettünk.” S állnak a templom előtt, a szavak bottal üthetik az élmény nyomát. „Ezt érezni kell… amikor megérkeztünk, bementem a templomba és megpillantottam a kegyszobrot…”



Szombat. Akár órákat is várakoznak az emberek a lassan araszoló sorban, hogy egy kendőt, gyerekjátékot, ruhadarabot, valamit, amit hazavihetnek, odaérintsenek a csíki Szűzanya szobrához. A tudatlan felvilágosult megbotránkozva kérdezhetné: mi ez? Fetisizmus, babona! Aki nem érti a hit tartománya és a fizikai valóság közti összefüggést, akár ennek is gondolhatná. A lélek akarata tárgyiasul itt.



A határállomáson román rendőrök szállnak fel a vonatra. „Vigyáznak ránk” – és már senki nem foglalkozik tovább a következő napokban is állandóan ott toporgó gondviselő ostromzárral.

Máriaradna, az egykori Csanádi egyházmegye legismertebb kegyhelye az első megálló. A meredek, hosszú lépcsősoron frissen futnak föl a gimnazisták – vagy százan vannak a Szent Margitból –, egy hajlott nénit lánya és veje kísér. Mintha nem törődne az évek nehezékével, föl akar jutni. Olvasom a templom történetét: 1520-ban új istenházát építettek, amikor pedig tudni lehetett, a török már közel, s jön, egyre jön… Székely püspök a válságról beszél. Nem a pénzügyiről, annál nagyobbról: az ember válságáról. A belső sivatagról, amikor az ember önmaga szeretne élete beteljesítője lenni, az önmegváltás képtelenségével ruházza fel törékeny életét – a gimnazista fiúk és lányok odafordítják figyelmüket –, s „ezzel elveszítette a lét forrását”.



Zakatol tovább a Boldogasszony Zarándokvonat. S zakatol a gondolat: a hit segíthet hozzá, hogy az ember a létezést önmaga igazi dimenziójába helyezze.

Közben megtudjuk, a templomban évente legföljebb háromszor hangzanak fel a kereszteléskor használt kifejezések, míg a temetőben harmincszor siratnak. Abban a kultúrában, amely elhagyja életerejét, hitét, elenyészik az élet továbbadásának ereje.

És zakatol tovább a Boldogasszony Zarándokvonat. A marosvásárhelyi vasútállomáson hatalmas embersereg várja a vonatot. Lenn a peronon s fönn a szerelvények ablakában mai és régi magyar, illetve székely zászlók lengenek. A helyi főesperes, Oláh Dénes áldást mond: a fizikai és lelki zarándoklatról beszél a felfokozott hangulatban, majd a vonat továbbindul, búcsú, integetés – egyszerű, őszinte az összetartozás gesztusa. A vendégszeretet tálcán kínált ízei és illatai: a Tekerőpatakon hosszan érlelt sajt köménnyel, zöldhagymával, pirospaprikával, kolbászfélék, a csíki áfonyás és köményes pálinka.

Szászrégen után a párás távolban feltűnik a Wass Alberttől megénekelt Istenszéke. S mert esteledik már, Pálmai Árpád, a zarándokvonat lelkes karnagya (az esztergomi Temesvári Pelbárt Ferences Gimnázium ének- és zenetanára) az ősi székely himnusznak tartott dallamot – Ó, én édes Jóistenem – idézi a vonatrádióban. Ebből a dalból írta Kodály Zoltán szendergő-vonzó Esti dalát, ha a szöveget néhány évtized elnémította is: „Hazajöttünk, megáldott a Csíksomlyói Szűz Mária.”

Maroshévízen esőben állnak és várnak, akik, ha csak néhány percre is, együtt akarnak érezni, látni, lenni – velünk. Egy nemzet összetartozását nem terület és népességi adatok határozzák meg, hanem a szellem, a rezdülések hasonlósága. S remélem, a „vesszen Trianon” kiáltások is ezekre a szellem-rezdülésekre vonatkoznak, a lelki határok fölszámolására. Normális világban – de hol van itt normális világ? – Székelyföld önálló állam lehetne. De ezt ma sem engedi meg az európai nagyhatalmi politika. Mert hiszen akkor Skócia és Wales, Flandria, Katalónia, Baszkföld, Bretagne… és és, és… szóval marad a lealacsonyodott fölvilágosodás-politika állam-alakulatkényszere.

Isten hozta a zarándokokat itthon – imigyen hangzik a fogadó szó Gyergyószentmiklóson. Az esti, esőtől áztatott fényekben fölcsillan a sínek között a vonatról leemelt częstochowai Szűzanya képe, hogy a szombati csíksomlyói szentmiséig a helyi plébánián őrizzék. Mélysége lesz az egyszerű festménynek az ember hitétől. Kiöblösödik az, ami természetes: nem lehet, hogy csak ennyi volna az élet: esős estén vagy benzingőzös utcán kedvetlenül vonszolódva, munkahely után rohanó léptek, aggodalom a gyerekért, bankkölcsönbukás, fáradt szatyor az üzletből hazafelé, veszekedés az anyós, a kevés pénz vagy a szomszéd miatt. Nem lehet, hogy csak ennyi volna…!

Másnap, délnek haladva a Boldogasszony Zarándokvonattal a Csíki-medencében, Marosfőnél a hegyek belekapaszkodnak a felhőkbe. Aztán kisüt a nap, de készülődik az eső, mire azt mondja valaki: „Nem baj, legalább szép szivárvány lesz.”
Madéfalván a gyergyóalfalui Balázs József tanár vár és üdvözöl minket a maga Mária-bokrétás vándorbotjával az állomáson: „Dicsértessék Jézus Mária nemzetünk legnagyobb ünnepén!” Mert arrafelé minden, Szent István-i, Szent László-i és egyéb nemzeti öröm a csíksomlyói búcsúban találkozik és teljesedik ki. A vidám, ízes rajztanár szalmakalapos mosolyával bólint, lendít a szerelvény felé: „A nemzet át van ölelve – az anyaisten karolja magához.”

Mennyi ember, mennyi gondolat, várakozás, remény, hit – mi mindent visz magával a Boldogasszony Zarándokvonat! S mindez hogyan rázkódik-formálódik el nem múló élménnyé… Balázs József búcsúzáskor megemeli kalapját, szélesen körbelendíti: „Kívülről bár porosan, belülről annál fényesebben érkezzenek haza!”

A Gyimesekben haladunk az ezeréves határ, Gyimesbükk felé. Közben megállunk Gyimesfelsőlokon, ahol az iskolateremtő Berszán Lajos atya és a katolikus líceum gyimesi és moldvai (etelközi) csángó növendékei várnak minket az állomáson. Baliga Zoltán tizenkettedikes diák mondja a Szózatot, erősen, tisztán – úgy, ahogyan Vörösmarty testet adott gondolatnak és érzésnek. Most érettségizik, talán tanár lesz… Korban előtte egy másik tanár: Deáki András, aki Gyimesbükkben újraindította a magyar iskolát. Mindösszesen tizenötezren vannak a gyimesi csángók, akiknek ősei a Nyirő által megírt madéfalvi veszedelem elől menekültek a hegyek közé a tizennyolcadik század második felében. Az idős tanár és a készülődő ifjú egyként azon eszme szerint mozdul: nem magyarkodni kell, hanem megmaradni önmagunknak hitben, kultúrában, nyelvben. S arra gondolok: az magyarkodik és az mondja a magyarkodás vádját, aki kevésbé magyar, az nacionalista és az mondja a nacionalizmus vádját, aki kevésbé hazafi… helyre kellene állítani az önmagukból kicsavart fogalmakat.

A gyimesbükki állomáson hegedűszó és ütőgardon hangja fogadja a zarándokokat. A szép arcú hegedűs, Görbe Gyopár Mária most érettségizett a csíkszeredai művészeti gimnáziumban, a marosvásárhelyi orvosi karon reméli továbbtanulni. S gyalog vonul a vasútállomásról az imában, énekben összerendeződő menet az ezeréves határon álló Kontumác-kápolnához. Elhaladunk a Dani Gergely Általános Iskola mellett – a diákok fegyelmezett sorban állnak, az út szélén az iskola javára árulnak vizet, ezt-azt. Dani Gergely, a templomépítő plébános az 1980-as évek elején egy januári napon az oltárnál esett össze és halt meg, miután a Securitate már hosszú ideje rendszeresen „megdolgozta”. Felejteni a múltat, de nem elfelejteni – lépek tovább.

Takács Máté
a nagyival érkezett Budaörsről. A templomban hallotta a hirdetést, s otthon elmondta, szeretne eljönni. Így hozta el a nagyit, aki, mint mondja, nagy zarándokjáró. Máté most volt elsőáldozó, s ez az út egyben születésnapi ajándék is neki, pünkösdhétfőn éppen tízéves.

Három diáklány hazafelé tart péntek délután. Most érkeztek Csíkszeredából. Román gimnáziumba járnak, s román kollégiumban is laknak. Csodálkozzam vagy fájdalmasan vegyem tudomásul: egyre kevesebb magyar szülő adja magyar iskolába a gyermekét, mondván, magyarul úgyis tudnak, a román tanulmányok meg elősegítik a boldogulásukat.

A Lélek eljövetelekor mindenki a maga nyelvén hallotta annak hangját. Nem véletlen, ki hová születik, milyen nyelven fejezi ki magát. Ezen a ponton találkozik a nemzeti és hitbeli hovatartozás.

A kápolnánál Tamás József, a Csíkszeredában élő gyulafehérvári segédpüspök – mindenki úgy mondja, a székelyek püspöke – mutat be szentmisét. A globális világ négy jellemzőjét említi, a hatalmas kevélységet és gőgöt, amely a mai embert szembeállítja Istennel. Nélküle szeretne szabadon élni, s ha „lerázza” őt magáról, akkor végre boldog lehet? – tűnődöm, de a zarándokarcok azt közvetítik: Istennel szabadon élni – ez jelenti a szabadságot! S hangzik tovább a kor kritikája: a becsület elvesztése, a korrupció, a hazugság szelleme, „rengeteg kultúrmoslékot kínálnak föl. Sok ember, sajnos, úgy habzsolja ezt, mint a disznó a moslékot.” A kontumac egyik jelentése: makacsság. Ehhez kapcsolódik a püspök összegező szava: a zarándoklat erősítse bennünk a szent makacsságot hitben, nemzetben és öntudatban.

Szeleczky Tünde
a budaörsi egyházközség szervezésében érkezett. „Több ismerősöm hívott: nem csak természetileg szép a vidék, lelkileg is gazdagodhatom.” A biológus-földrajz szakos egyetemi hallgató arról vall, hogyan tud közelebb kerülni Istenhez. „Érezni és akarni kell. Érezni, hogy szeret minket, s akkor könnyebb akarnom ezt a kapcsolatot.”

Milyen ma katolikus fiatalnak lenni, amikor a hit nagyrészt érdektelen, a világ másra figyel? „A biológus szakon a többség nem vallásos. Háromszáz hallgató közül csak három katolikus és két református hívőről tudok.”

A nyurga, informatikából doktori cím megszerzésére készülő fiú másodszor jár Csíksomlyón. „Nekem ez az út egyrészt a magyar nemzet egységét jelenti, ugyanakkor református lévén is hiszem, vallom a keresztény értékeket.”

Várakozásairól kérdezem. „Azt gondoltam, akik eljöttek ide, a magyar nemzetben és a nemzetről gondolkodnak majd: melyek az alapvető problémák a nemzet életében, s milyen válaszok adhatók ezekre. Ebben csalódnom kellett.” Majd kifejti: az elmúlt húsz évben súlyos gazdasági-pénzügyi támadások érték az országot, a magyar nemzetet. Pénzügyi trükkök sokaságát vetették be ellenünk, „s azt látnám célszerűnek, ha ennek megfelelő válaszokat adnánk rájuk. Itt inkább a lelkét ápolja az ember.”

A somlyói hegynyeregben kétoldalt lecsorog az embersokaság. Én még soha nem láttam ott ennyien magunkat. Bár tudom, a kereszténység, a lélek útja nem mérhető mennyiséggel. „Oltalmazza a Szűzanya Székelyföld határait, az idegenbe vándoroltakat, a székely népben az ősi, tiszta erkölcsöt, az élet eszményeinek higgadt, reális szemlélését” – hangzik a szentmise elején, majd Jakubinyi György gyulafehérvári érsek a négyszáznegyvenöt esztendeje évről évre ismétlődő fogadalmi búcsúval kapcsolatban mondja: a Lélek eljövetele ünnepének ne legyen sem politikai, sem más, a vallási tartalomtól különböző vonatkozása.

Pünkösd van. A Szentlélek – a remény – eljövetele. Tempfli Imre stuttgarti magyar lelkész beszédében fölteszi a kérdést: Mi hasznunk van a Lélekből ebben a válságos időben? Ne sopánkodjunk, ne hagyjuk el a süllyedő hajót, ne adjuk át magunkat a politikai csatározások kisszerűségének, a gazdasági krízis szorításának, a némelykor tapasztalható erkölcsi fertőnek. Új testvériségre van szükség – nem a vér, hanem a lélek testvériségére. A csíksomlyói Mária üzenete: tartsd meg és védd meg a hitedet, töltsd el Lélekkel, és újulj meg benne.

Később a zarándokvonaton a Szent Margit Gimnázium diákjai igazi pubertás elevenséggel és vidámsággal jönnek-mennek. Majd néhányan közülük letelepednek az évek óta Magyarországon szolgáló verbita szerzetes, Gergely atya mellé. Hosszabb időt töltött Kongóban, s ottani tapasztalatairól mondja: „Az afrikai élet természetes velejárója a transzcendencia, Európa tragédiája, hogy már nem hajlandó tudomást venni erről. Afrikában csak jó irányba kell fordítani az Isten-fogalmat.”

Mintha minden felfokozódna. A fiatal fiúk bámulva hallgatják Gergely atyát, közben a szerzetes összeméri velük az erejét, szkanderoznak. Amint elnézem őket, az jut eszembe: szkanderozik a lélek, s mosolyogva tér haza.

Közben a vonatrádióban Pálmai karnagy énekel és énekeltet, majd lejátsszák a vasárnap reggel, Gyergyószentmiklós főterén bemutatott szentmisén elhangzott beszédet. Kémenes Lóránt, a Balázsfalva környékén szórványban szolgáló lelkipásztor a fiatalság szenvedélyével szól, miközben a nagyszerűen megszervezett Boldogasszony Zarándokvonat hatszáz lélekkel hazafelé tart: „Kiadó lakást keres Isten – kiadó lelket a Lélek.” Állandóan alkudozunk Istennel: ha ő így… akkor mi úgy… „Pedig a hit feltétel nélküli nagy kaland, amelyben eltűnik a feltétel, s végül marad Ő meg mi.”

Fényképezte: Cser István